2009. november 19., csütörtök

Élet és Irodalom

Rendhagyó irodalom óra két nagy kedvenccel, Ulickaja - val és Szántó tanárnővel

Bizonyára mindannyiunk életében vannak olyan emberek, akikre mindig emlékezni fogunk és nem azért, mert Ő volt a nagy szerelmünk, a legjobb barátunk, vagy a kislány a szomszéd házból, hanem egyszerűen azért, mert nyomott hagyott bennünk. Nyomot hagyni sokféleképpen és sok helyen lehet.

Ma a negyedik órában két olyan tiszteletre méltó hölggyel találkozhatott 30-40 ember, akiknek munkásságára százak és ezrek gondolnak meleg szívvel. Hargitai Helga tanárnő meghívásának köszönhetően Szántó Ágnes tanárnő újra kiállt elénk, hogy tudásától és tapasztalataitól megint egy kicsit többek legyünk. Élettel töltötte meg a kicsi kis zsúfolt osztálytermet, ahova régen annyit járt tanítani. Hosszú évekig volt iskolánk tanári karának egyik legkitűnőbb és legtiszteletreméltóbb tagja. Aki részt vett a Szántó-féle kurzusban tudhatja milyen elsöprő élmény tud lenni az élettapasztalatokkal átszőtt cseppet sem száraz irodalomoktatás.
Feszült figyelemmel vártuk, hogy belekezdjen a kortárs orosz irodalom jelenleg egyik legnagyobb alakjának történetébe. Természetesen nem olyan értelembe voltunk feszültek, mint a négy év magyar órái előtt. Ez a szerep 45 percre kicserélődött. „Kizökkent az idő”. A tanárnő saját bevallása szerint is nagyon izgult, amit mi persze széles mosollyal nyugtáztunk (mert hát valljuk be, jó érzéssel tölt el minket, ha ennyire fontos a másik embernek milyen hatást kelt bennünk).

Akárcsak az igazán jó regények, ez az előadás is erős felütéssel kezdődött, hogy észrevétlenül hangolódjunk rá a rendhagyó tanórára. Ulickaja-ban és Szántó tanárnőben bizonyára sok közös vonás lehet, mint íróban és főhősében. Közös kedvencük, Joseph Brodsky sorai könnyen magával ragadtak minket:
„Sok holddal ezelőtt a dollár 870 líra volt, én pedig harminckét éves. A földgolyó is kétmilliárd lélekkel könnyebben forgott, és üres volt a stazione bárja, amikor megérkeztem azon a hideg decemberi éjszakán. Ott álltam és vártam az egyetlen embert, akit ismertem abban a városban. A nő, aki kijött volna elém, sokat késett. Minden utazó jól ismeri ezt az állapotot, a fáradtság és a nyugtalanság kevercsét. Bámuljuk az órákat és a menetrendeket, szemügyre vesszük a visszeres márványt a lábunk alatt, beszívjuk az ammóniát és a hideg téli éjszakákon a mozdonyok acélöntvényeiből áradó nehéz szagot. Mindezt elvégeztem. Az ásítozó bárpultoson és a mozdulatlan pénztároson, e Buddha-szerű matronán kívül egy árva lélek sem járt arra. Mégsem voltunk semmire sem jók egymásnak: már elpazaroltam teljes szókincsemet, amellyel nyelvükből rendelkeztem, az espresso már elhangzott, kétszer is.”
( részlet Joseph Brodsky – Velence vízjele c. regényéből)

Ljudmila Ulickaja egyike a legismertebb orosz íróknak és egyike a legkedveltebb írónőknek. Családja még átélhette a száműzetés szörnyű kínjait, de ő már egy nyugodtabb Moszkvában nőtt fel. Tanulmányait orvosi egyetemen végezte, genetikusként dolgozott egészen addig, amíg őt és számos munkatársát el nem bocsájtották szamizdat irodalom birtoklása és terjesztése miatt (a szamizdat kifejezést a kommunista rendszer által betiltott kiadványokra használjuk). Ekkor fordult az irodalom felé, ahol csak nagy erőfeszítések árán ismerték el kiválóságát (az igazi sikert a Szonyecska hozta meg számára) .

Nálunk fordításban elsőként a Médea és gyermekei című regénye jelent meg, valamint a tanárnő is ezt a művet kívánta részletesen bemutatni nekünk.
Médeáról tudjuk, hogy a görög mitológia egyik legérdekesebb alakja; az első bűnös asszony. Mindezek ellenére Ulickaja főszereplőjeként cseppet sem negatív festésben jelenik meg. Elragadó, családcentrikus, az emberi sorsokat saját vállán hordozó nőként láttatja, akit saját testvére is elárul, ő mégis megbocsájt. Miközben szövevényes, egymásba fonódó szálakkal rajzolódnak ki a műben a családi és szerelmi kapcsolatok játszi könnyedséggel haladunk végig egy láthatatlan vonal mentén, az 1900-as évek Oroszországának történelmi eseményein. Ulickaja örömmel veszik bele a néha oda nem illő részletekbe; a természetbe olvadva festi le a káprázatos helyszíneket; újra meg újra eddig ismeretlen karaktereket von bele a történetbe, mégis csendes megfigyelőként jelenik meg művében. Kedvelt szereplői a tehetséges, lázadó, ám mégis kötelességtudó, néhol szemernyit feminista kiforrott női alakok és rendszerint orvosokat is felvonultat történeteiben – mondható ez akár szakmai ártalomnak is.
Írásai - akárcsak ő maga – valahol a realizmus és misztika között táncolnak akárcsak a művészet; élesen elutasítva a kategorikus besorolásokat.
Mint oly sokan az életben, a „kizökkent időt” próbálja helyre tolni érdekesen tördelt szerkezetű nagyregényében, ami az emberiség mítoszok közé is besorolható színes-szagos figurái miatt.

Ahogy a mai nap két lenyűgöző írónőjének műveiben is nyitottak a befejezések, úgy én sem zárom be történetem hőseimről és buzdítalak titeket, hogy olvassátok Ljudmila lélekelemző történeteit a végletes orosz emberekről és – ha még eddig nem tettétek – keressétek fel Szántó Ágnes tanárnő Dominó és Ébredés című kisregényeit, melyek férfi és nő kapcsolatát boncolgatják néha egészen sajátos meglátásban. Testet – lelket üdítő élmény az ő irodalmuk.


Gőcze Ivett 12/A

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése