Tanárportrék 22. Pataki Ágnes tanárnő

Hogy teltek a diákévei?

Így utólag visszagondolva hihetetlenül gyorsan teltek. Alapból tatabányai vagyok, ott is jártam általános iskolába valamint gimnáziumba, és nagyon szerettem őket, szép emlékeim vannak ezekből az időkből. Gimiben kevesen voltunk, 24 fős volt az osztály, ebből 20 lány. Ez azért megadta az alaphangulatot, de jó kis közösség voltunk, sokat nevettünk, jól éreztük magunkat. Visszanézve kicsit érdekesnek találom, hogy nagyon csendes és visszahúzódó diák voltam, most már azért nem érzem magam annyira annak. 

Sajnos a kapcsolatokat a távolság miatt nem könnyű tartani, nem futok össze senkivel például a  boltban, de az osztálytalálkozókon mindig nagyon jó a hangulat, ilyenkor sokat beszélgetünk egymással. Mostanában szoktunk tartani általános iskolás évfolyam-találkozókat, ezeket is nagyon élvezem.

Mindig tanár szeretett volna lenni?

Nem mindig, de általános iskolában igen. Akkor még nem tudtam miért, mi tetszik benne, de sokat segítettem az osztálytársaimnak a matekban, vagy bármi másban, amiben kellett, és éreztem, hogy ezt nagyon szeretem csinálni. Aztán középiskolában eltávolodtam ettől az iránytól, akkor már gépészmérnök vagy vegyészmérnök szerettem volna lenni, jártam is a mostani Pannon Egyetem vegyészmérnöki felkészítő táborába. Itt viszont eldöntöttem, hogy ez mégsem szeretnék lenni, és valahogyan visszakanyarodtam a tanári pályához.

Miért a matematika és a technika szakot választotta?

Ez érdekes, én alapvetően egy orosz specializációjú osztályba jártam, ez azt jelentette, hogy heti 7 óránk volt oroszból. Viszont emiatt nem mehettünk fakultációra, hanem ezt a nyelvet kellett tanulnunk még nagyobb óraszámban. A matekot nagyon szerettem, bár ugye faktra nem mehettem belőle, viszont az osztályban jó matekosnak számítottam, így naiv tudatlansággal úgy gondoltam, hogy ez nekem megy, és elég lesz az egyetemre. Aztán persze emiatt a hiány miatt sokkal nehezebb volt, de valahol természetesen meg kell dolgozni a sikerért, amit mások középiskolában tanultak meg, nekem ottanra maradt. Viszont a matek mellé kellett még valamit választani. A vegyészmérnökséggel együtt a kémiától is eltávolodtam, abban pedig biztos voltam, hogy a fizikát nem szeretném. Elkezdtem keresgélni, hogy mivel lehetne még párosítani, és rátaláltam a technikára, amiről sokat nem tudtam, de ekkor eldöntöttem, hogy ezt a két szakot választom az ELTE-n. Ez jó döntésnek bizonyult, a technika szakot különösen szerettem az egyetemen. Ez kis létszámú csoport volt, nagyon családias. Volt külön tanszékünk, külön könyvtárral, még a folyosónk is le volt zárva, csak a technikások mehettek oda be. A tananyag nagyon színes skálán mozgott, az anyagismerettől kezdve a forrasztáson át az esztergálásig mindent csináltunk, én például készítettem autóriasztót. Olyan feladatot is kaptunk, hogy határozzuk meg, hogy tejből, vízből, tojásból és lisztből miket tudunk létrehozni különböző feltételek mellett, vagy fel kellett dolgoznunk egy tárgy történetét. Én a világítástörténetet választottam, és azért, hogy élethű ábrákat tudjak  hozzá készíteni, kimentem a Lánchíd végébe, és az ottani lámpákat rajzolgattam.

Emellett sokat jártunk kirándulni, rengeteg üzemet látogattunk, ahol végignézhettük a munkafolyamatokat. Ezek a csapatot is jobban összehozták, hiszen a túrázások alkalmával lehetőségünk nyílt többet beszélgetni egymással.

Hogyan került a Nagy Lajos Gimnáziumba?

Az egyetem után körülbelül két évig éltünk és tanítottunk Pesten a férjemmel, ahol nagyon élveztünk tanulni és utána pár évet elölteni, de azért azt éreztük, hogy hosszabb időre nem szeretnénk fent maradni. A férjem a Nagy Lajos Gimnáziumban végzett, az iskola pedig szerette visszahívni azokat a diákjait, akik tanárok lettek. Az akkori igazgató megkereste őt is, hogy lenne itt álláslehetőség mindkettőnk számára, ami rendkívül megtisztelő dolog volt, hiszen már akkor is jó hírnévnek örvendett az intézmény. A legjobbkor érkezett ez a lehetőség, ezután végleg elhatároztuk, hogy Szombathelyre költözünk.

Úgyhogy így kerültem ide, én voltam az első női matektanár a gimnáziumban.

Említette, hogy Tatabányáról származik. Voltak olyan szavak, kifejezések, amik furcsák, esetleg ismeretlenek voltak, mikor ide került?

Igen! Sokáig nem tudtam megérteni, hogy a tányér szót miért úgy ragozzák, hogy tányérat. Nekem az tányért. A nyílt „e” hang használatát is nagyon furcsa volt hallani. Apósomék erőteljesen helyi tájszólással beszéltek, olyan szavakat használtak, amiket nekem először még le kellett fordítani. A családban a kedvencem ez az „Ipp a kő, hogy efiriszűd.”, ami azt jelenti, hogy „Éppen az kell, hogy elfűrészeld.” Rengeteg ilyen volt, én meg csak pislogtam, hogy ezek vajon mit jelenthetnek. A motor tárgyesetével szoktak még piszkálni, mert mi ezt úgy mondjuk, hogy motrot, itt viszont motort-nak mondják. Idővel persze én is áttértem az utóbbira. Illetve nagyon furcsa volt, a „Kérem az ajtót betenni!” kifejezés. Hova tenni be?! Nálunk az becsukni.

Mit csinál szívesen szabadidejében?

Szeretek moziba és színházba járni, a Weöres Sándor Színházba a kezdetektől fogva bérletünk van, jó kis elfoglaltságnak tartom. Nem a kimondott kacagtató vígjátékokat szeretem, hanem azokat, amik egy hónap múlva is eszembe jutnak, mert annyira elgondolkodtató és mély a mondanivalójuk. Ilyen darab volt például a Hosszú út az éjszakába. Emellett rendkívül szeretek utazni. Közelre, távolra, biciklivel, repülővel. Pár nap alatt például körbetekertük a Balatont, a Fertő-tavat, ezeket is nagyon élveztem. Szívesen kertészkedem és olvasok, szeretek mindenféle könyvet, mostanában inkább krimifaló vagyok, legtöbbször  skandináv krimiket olvasok.. Vannak kedvenc együtteseim, akiknek a koncertjeire szeretek eljárni, ilyen például a Kispál és a Borz, a Kiscsillag, a Pál Utcai Fiúk, a Honeybeast vagy Szabó Benedek bandája.

Illetve van egy Bichon Havanese kiskutyánk, Benett, aki igazi benti és utazó kutya. Az összes nyaralásra visszük magunkkal, nagyon szeretjük. Családtag teljes mértékben.

Milyen tárgyat hozott magával? Miért ezt választotta?

Egy könyvet hoztam, Jane Austen Büszkeség és balítélet című művét.

 Nekem ez az egyik kedvencem, ehhez bárhol, bármikor vissza tudok nyúlni. Vannak olyan filmek, könyvek, amiket, ha az ember sokszor lát és olvas, akkor szinte kívülről tudja. Nekem ez a regény ilyen. Nyolcadikban olvastam először, pont akkor, amikor magyarórán előadást kellett tartanunk a kedvenc könyvünkről, és arra a feladatra is „őt” választottam. Több példányom van belőle, sokféle fordításban, de ez áll a legközelebb a szívemhez. Mikor otthon lapozgattam, találtam benne egy nem olyan régi Kiscsillag koncertjegyet, ez is csak azt bizonyítja, hogy tényleg gyakran előveszem, most már többnyire nem olvasom végig, inkább célzottan keresgélek benne, például a Darcy vallomását. :)

Ha üzenhetne nekünk valamit, mi lenne az?

Fedezzétek fel az apróságokban is a szépet, az örömöt! Legyetek boldogok, szeressétek az életet és ápoljátok a kapcsolataitokat! Talán a kiegyensúlyozott boldogság a kulcs ahhoz, hogy jól érezzétek magatokat a bőrötökben. Tudom, hogy most nem olyan könnyű meglelni azt a szűk ösvényt, amit úgy éreztek, hogy szeretnétek csinálni a jövőben, amiben majd megtaláljátok magatokat, de kívánom nektek, hogy fedezzétek ezt fel. És, amit még nagyon fontosnak tartok, hogy fogadjátok el önmagatokat a hibáitokkal együtt. Ez tinédzser korban különösen nehéz, de, ha sikerül, akkor talán másokat is sokkal jobban el tudtok fogadni.

Köszönöm a beszélgetést!

Kővári Dorottya 12/A

Tanárportrék 21. : Szikszainé Pallósi Patrícia

Meséljen a diákéveiről!

Nagyon jó emlékeim vannak róla! A Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, ami akkor egy másik épületben működött a Széchenyi utcában. Abban az időben még úgy volt, hogy oroszt tanultunk általános iskolában kötelezően mindenhol, viszont volt három olyan iskola Szombathelyen, ahol emellett német oktatást is elindítottak, a Hámánban, a Derkovitsban meg a Désiben. Én az utóbbiba jártam, mert ehhez laktunk közel a szüleimmel. Fantasztikus némettanárom volt, nagyon megszerettem ezt a nyelvet, és akkor még volt a Nagy Lajos Gimnáziumban haladó németes osztály, úgy gondoltam, hogy mindenképpen oda szeretnék menni. Nagyon féltem az elején attól, hogy hogyan fogom megállni a helyemet, de imádtam azokat az éveket. Nem voltam egy nagy bulizós típus, leginkább tanulással töltöttem az időmet, viszont nagyon jó osztályközösségünk volt, sokat mentünk a Balatonra, osztálykirándulásokra, amiket nagyon élveztem. Ezen kívül mi szerveztük az iskolabüfét, ami nagy szónak számított.

Emlékszik valamilyen komolyabb diákcsínyre?

Nem voltam igazán „csínytevő”, de egyre emlékszem, amit csak úgy mertem megcsinálni, hogy az egész osztály rászánta magát. Valamiért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be az egyik órára, mert a fiatalság bolondságával azt gondoltuk, hogy mindent megtehetünk. Aztán persze ebből elég nagy balhé lett...

Mindig tanár szeretett volna lenni?

Nem, fogalmam sem volt róla, hogy mi szeretnék lenni. Egy dolog volt biztos, hogy a németet imádtam. Ez ilyen nagyon fura dolog, de hogyha nyelvtanilag nehéz mondatokat kell összeállítani, akkor azért oda vagyok, magával ragad a feladat. Minél bonyolultabb, annál jobb! Ezt korán észrevettem, így a német szak egyértelmű volt, de azt nem döntöttem el, hogy akkor tanár leszek vagy fordító, esetleg tolmács. A magyart is nagyon szerettem, olyan tanárom volt, aki rengeteget olvastatott, és úgy tanította az irodalmat, hogy beszélgettünk a művekről. Ezért mentem magyar-német bölcsészkarra. Szegedet pedig azért választottam, mert negyedikben ott voltunk osztálykiránduláson, és nagyon megtetszett a város, így a szegedi egyetemet jelöltem meg elsőnek. A magyar felvételi nagyon nehéz volt, de szerencsére felvettek. Az egyetem után Szentgotthárdon kaptam állást egy nyolc osztályos gimnáziumban, így 10 és 18 év közötti diákokkal találkoztam. Azt azonnal éreztem, hogy ez nekem nagyon tetszik, és főként a középiskolás korosztállyal jól tudok kapcsolatot teremteni. Visszagondolva úgy vélem, hogy fantasztikusan jó választás volt a tanári pálya, kedvelem hivatásomat, mert örömöt ad, folyamatosan kihívások elé állít.

Milyen érzés újra a „Nagy Lajosban” lenni?

Hihetetlenül jó érzés itt tanítani és ilyen motivált diákokkal foglalkozni! Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult, és itt lehetek. Előtte a vépi középiskolában dolgoztam, ami nagyon jó tapasztalat, és életre nevelés volt. Azt hiszem, nagyon fontos volt ahhoz, hogy ki tudjam alakítani a mostani önmagamat. Nehéz sorsú gyerekekkel találkoztam, akik nagyon hálásak voltak és annyi szeretet adtak, ha egy kis odafigyelést vagy a törődést érzékelték. Ott tanultam meg, hogy minden gyerek más képességű, és igenis adni kell lehetőségeket számukra, és fontos a tanulásra ösztönözni, mert azzal az eggyel lehet kitörni.

Említette, hogy Szegeden tanult. Emlékszik olyan szavakra, kifejezésekre, amik idegenek voltak?

Igen. Azt sosem felejtem el, amikor az első karácsonykor az évfolyamtársaimmal meg a csoporttársaimmal arról beszélgettünk, hogy hol szedték már le a fát, és akkor valaki közölte, hogy „Igen, mi már lebontottuk.” Én meg csak álltam előttük, nagyon meglepődtem. Mi lebontani házat meg falat szoktunk. Illetve tanítási gyakorlaton is szembesültem ezzel, az elemet mindenki két l-el írta, mert úgy ejtik. Ez olyan, mint nálunk a „szöllő”. Azt találtam még nagyon érdekesnek, hogy voltak szegedi évfolyamtársaim, akikkel összejártunk, és amikor egyesével velünk beszélgettek, akkor ugyanúgy szóltak hozzánk, mint ahogy mi is beszéltünk. Viszont abban a pillanatban, amikor egymáshoz fordultak, azonnal „ő”- zésre váltottak, és észre sem vették, csak nekünk volt furcsa. A nyelv-váltás az identitás fontos, értékes eleme, és ma is nagyon szívesen emlékszem erre a korai szembesülésre. Jó, hogy élményszerűen idézhetem.

Van kedvenc írója, költője? Esetleg olyan mű, ami különösen nagy hatást gyakorolt Önre?

Ez nagyon nehéz kérdés így magyar szakosként, mert tényleg olyan magyartanárom volt, hogy állandóan olvastunk, és én szerettem ezt. Amikor Shakespeare Hamletjét vettük, akkor  az egész életműre kíváncsi lettem, kivettem a Shakespeare összest, és elkezdtem olvasni a drámákat. Ugyanez történt Molière-nél. Nagyon nagy hatással voltak rám az orosz realisták, gimiben olvastam először a Háború és békét, amit nem tudtam letenni. Az egyetemen Kundera vonzásában éltem, illetve nagyon szeretem Thackeray, angol írót, Márai Sándort és természetesen a német regényeket. Középiskolában jártam versmondó versenyekre is, akkor Szilágyi Domokos és Hervay Gizella álltak hozzám közel, most Szabó T. Annáért rajongok, valamint Kiss Judit Ágnest is nagyon szeretem.

Úgy tudom, hogy Tanárnő járt ritmikus sportgimnasztikára (RSG). Mesélne róla egy kicsit?

Nagyon imádtam! Három éves koromtól kezdve hordtak a szüleim, akkor még RSG-nek hívták, most már csak RG. Úgy szerettem zenére mozogni, teljesen elvarázsolt a finomságával és a lágyságával. 18 éves koromig nem is hagytam abba. Gimnazista koromra egy annyira jó társaság kovácsolódott össze, hogy akkor már nemcsak a sport miatt, hanem emiatt is minden edzésre elmentünk, pedig nagyon későn voltak. Nagy Veronika tanárnővel jártam együtt, volt egy 6-os, 8-as csoportunk, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Pár évvel ezelőtt újra összeálltunk, megcsináltuk a legutolsó szalag gyakorlatunkat, és tényleg annyira szerettük csinálni, hogy ennyi év távlatából még mindig emlékeztünk rá. A szalag a kedvenc szerem azóta is. (Ezen kívül van labda, buzogány és kötél, illetve szer nélkül is lehet gyakorlatot csinálni, amit szabadgyakorlatnak hívnak.) Nagyon örülök neki, hogy a lányom is kedvvel műveli ezt a sportágat.

Mit csinál szívesen szabadidejében?

Legszívesebben a családommal töltöm. Elmegyünk kirándulni, túrázni, síelni, vagy csak szánkózni, ha véletlenül van hó. Vagy kimegyünk a “hegyre” -ott Sótony környékén csak így hívják-, és dolgozgatunk, sütögetünk, egyszerűen csak együtt van a család. Nagyon szívesen megyek a gyerekeim meccseire, bemutatóira, varázslatos dolog nézni őket, anyai büszkeséggel tölt el. Igyekszem kihasználni azt az időt, amíg még itthon van a lányom is. Most fejeztem be egy három évig tartó tanulást családom és munkám mellett, ezért mást nem is nagyon szeretnék csinálni, a feltöltődést részesítem előnybe.

Mit tanácsol a korosztályunknak?

Próbáljátok meg megtalálni mindenben az örömöt, a boldog pillanatokat, és maradjatok hitelesek! Illetve nagyon fontos, hogy ápoljátok emberi kapcsolataitokat, és tanuljatok meg megbocsátani.

Milyen tárgyat hozott magával? Miért?

 

Ezt a nyakláncot hoztam. Eddig egyszer voltam itt osztályfőnök, a kapcsolat nehezen indult, viszont a végére úgy éreztem, hogy nagyon egy hullámhosszra kerültünk, és rátaláltunk arra az útra, amin közösen tudtunk haladni. És ez az ajándékuk annyira melengette a lelkemet, a szívemet, azóta is úgy érzem, hogy ennél jobb és tökéletesebb ajándék nincs, hiszen mindannyian ott vannak rajta, és azt is észrevették, hogy szívesen viselek nyakláncokat. Benne van az egész szeretetük. Hálás vagyok tanítványaimnak, hogy több, hasonlóan egyedi meglepetésben lehetett részem. Ezért is érzem azt, hogy nagyon jó pályán vagyok, mert ilyen visszaigazolásoknál nagyobb öröm egyszerűen nincsen. Úgy érzem, segíthetek elindulni diákjaimnak jövőbeli útjukon, át tudok nekik adni valamit a saját értékeimből. Én meg egy kicsit talán fiatalosabb maradhatok ebben a környezetben.

Köszönöm a beszélgetést.

Kővári Dorottya 12/A

Tanárportrék 20. Szeltner Anita

Hogy teltek a diákévei?

Dombóváron a Gőgös Ignác Gimnáziumba jártam, ami elég konzervatív iskola volt. Így utólag visszagondolva nem teltek olyan jól ezek az évek. Egyik általános iskolás osztálytársammal sem kerültem egy osztályba, kivéve egy fiút, aki mellől az első nap elültettek, mert külön padsorba rakták a fiúkat és a lányokat. Olyan iskolai rendezvények sem voltak, mint például itt a pályaorientációs nap, az egészségnap, a sportnap vagy a sítábor. Amire emlékszem, a szecskaavató(nálunk így hívták a mazsi avatót), illetve a bolondballagás. Ez a rendes ballagás előtti napon volt, amikor már nem volt tanítás a negyedikeseknek. Beöltöztünk mindenféle maskarákba, és korán reggel azzal kezdtük, hogy végigjártuk a várost, akkor még volt lovaskocsi, azon húzták végig az osztályokat, közben lehetett csörömpölni, dobolni, sípot fújni.

(Tanárnő egy érdekességet is mesélt a gimnáziumról: ma már Illyés Gyula nevét viseli, ő is ott tanult a gimnáziumban, de nagyon nem szerette. Matekból kihívták felelni, és tájszólása miatt kigúnyolták. Aztán persze később megszerette a várost, a gimnázium pedig felvette a nevét.)

Van olyan diákcsíny, amire szívesen emlékszik vissza?

Diákcsíny abban az iskolában elképzelhetetlen volt, arra emlékszem, hogy elmertünk vinni egy üveg bort osztálykirándulásra, és az egész osztály együtt itta meg azt az egy üveget.

Melyik sportágban jeleskedett?

Gerelyhajításból országos döntős voltam 14 évesen, illetve az Úttörő Olimpia országos döntőjére is bejutott a csapatunk (ez a mai Diákolimpiának felel meg), amit akkor Zánkán rendeztek. Ezen kívül nagyon szerettem kézilabdázni és futni, amikben különösebb eredményt nem értem el, de a mai napig a kedvenc sportágaim közé tartoznak.

(Az Úttörő Olimpián kapott jelvényről fotót is kaptunk Tanárnőtől.)

Mindig tanár szeretett volna lenni?

Igen, már általános iskolában éreztem késztetést arra, hogy tanár legyek. Nem voltak nálunk foglalkozásokat bemutató rendezvények, így eszembe sem jutott más. A testnevelés szak pedig egyértelmű volt, mert nagyon szerettem, és elég jó is voltam belőle, illetve általános és középiskolában is nagyon jó tanáraim voltak, igazi tanáregyéniségek, akikre fel lehetett nézni. Igazából miattuk lettem testnevelő tanár.

Hol kezdett tanítani? Mi volt a legnehezebb kihívás kezdő tanárként?

A Zrínyi Ilona Általános Iskolában kezdtem, és egyrészt nagy kihívást jelentettek a kamaszok, mert az elején még nem tudtam mit kezdeni a szemtelenségükkel, másrészt pedig az alsósok. Az egyetemen például megtanultunk mindent a gimnasztikáról, mi a szaknyelv, hogyan kell levezényelni, csak azt nem tudtuk, hogy ezt egy elsős gyereknek, aki még az életben nem gimnasztikázott, hogy kell megtanítani. Így mikor először azt mondtam, hogy tarkóra tartás, nem tudta mit jelent, így csinált egy tarkóállást, vagyis gyertyát. Ez érdekes kihívás volt.

Említette, hogy Dombóvárról került ide. Volt olyan emlékezetes pillanat, amikor észrevette a nyelvjárásbeli különbségeket, vagy hallott olyan szót, amit nem ismert? Számomra a legfurcsább az volt, mikor megkérdezték tőlem, hogy hány családom van. Ezt sosem hallottam előtte, ezzel arra voltak kíváncsiak, hogy hány gyerekem van. Nálunk nem mondják, hogy fiú gyerek, lány gyerek, csak fiú, lány, illetve nem ismertem a tócsnit, a dödöllét, a mácsik kifejezést sem, és nem tudtam, hogy mit jelent a grenadírmars (krumplis tészta). Vargánya gomba sincs felénk, azt itt láttam életemben először. Furcsa volt még számomra az a szóalak is, hogy méhe, mert mi csak méhnek hívjuk, valamint gyakran a szülők azt mondták a kisebb gyerekeknek, mikor találkoztunk, hogy: „Köszöntsél!” Persze olyan szó is volt, aminek itt nem ismerték a jelentését: mi bimbinek is szoktuk hívni a bilit.

Mit csinál szívesen szabadidejében?

Nagyon szeretek gombászni, kirándulni, kertészkedni, van két kutyám és egy macskám, velük is szívesen foglalkozom, illetve régen szerettem kézimunkázni is: kötni, horgolni, de aztán ez valahogy elmaradt. Ezen kívül sokat olvasok, színházba járok, és szeretek filmet nézni, főként művészfilmeket.

(A legutóbbi gombaszedés terméséről képet is kaptunk Tanárnőtől.)

 

Végül azt szeretném kérdezni, hogy milyen tárgyat hozott magával?

Nincsenek kabalatárgyaim, így egy újságcikket hoztam magammal. Ez egy építőtáborban készült, ahogy nagyon jól éreztük magunkat. Kedves emlék a középiskolás diákéveimből.

 Köszönjük a beszélgetést.

Kővári Dorottya 12/A

Tanárportrék 19. Loblerné Enyedi Zsuzsanna

Meséljen diákéveiről!

A Pest megyei Nagykátán a Damjanich János gimnáziumban végeztem. Bár Pest megyében éltünk, elég messze laktam az iskolától, rengeteget vonatoztam minden nap, és persze még tanulni is kellett. Így ezeket az éveket annyira nem élveztem, nagyon leterhelt voltam, ráadásul emiatt külön programokon sem tudtam részt venni. Az osztályunk csak lányokból állt, és elég klikkes volt, mert nagyon sok helyről jöttünk össze, és akik egy helyről érkeztek, együtt is maradtak, de egyébként jól viselkedtünk, természetesen én is a csendes, visszahúzódó diákok közé tartoztam.

Mindig tanár szeretett volna lenni?

Nem. Nagyon érdekelt a kertészkedés, szabadidőmben még ma is szívesen foglalkozom ezzel, ezért eredetileg tárgy- és kertépítészeti szakra szerettem volna jelentkezni, de a véletlenek összjátéka úgy hozta, hogy ide, Szombathelyre kerültem a Berzseny Dániel Tanárképző Főiskolára.

Ha jól tudom a média és rajz szak mellett biológia szakot is végzett. Miért ezeket választotta?

Rajzolni már általános iskolában is nagyon szerettem, majd később egy rajzszakkörbe is jártam a Képzőművészeti Szakközépiskolába, így a rajz egyértelmű volt, illetve növényekkel és állatokkal is mindig szívesen foglalkoztam, tehát ez a szakpár adott volt. Majd jóval később felvételiztem az Iparművészeti Egyetemre, ott pedig a tárgy- és környezetkultúra tanári szakot végeztem el médiapedagógia szakiránnyal, tehát így kerültem kapcsolatba ezekkel a tárgyakkal.

Hol kezdte a tanítást? Mi volt a legnehezebb kihívás kezdő tanárként?

Először a Szentkirályi Általános Iskolában tanítottam alsó tagozatban rajzot, délután meg napköziztem. Itt nem éreztem azt, hogy valami rettenetesen nehéz lenne, inkább mikor az egyetemen elkezdtem tanítani, akkor kicsit úgy éreztem, hogy nem vagyok elég tapasztalt, csak 10 évvel voltak a diákok fiatalabbak nálam, ez picit feszélyezett.

Említette, hogy Pest megyéből került ide. Volt olyan emlékezetes pillanat, amikor észrevette a nyelvjárásbeli különbségeket, vagy hallott olyan szót, amit nem ismert?

Dödölle nálunk nincs, azt itt ettem először, illetve nálunk nem mondják, hogy leány gyerek, fiú gyerek, csak simán fiú, lány, valamint, amit itt tócsninak hívnak, azt nálunk görhönynek.

Ha jól tudom, Tanárnő szabadidejében komolyan foglalkozik elektrografikával. Mesélne erről? Mikor került vele kapcsolatba?

Mikor a médiapedagógia szakot végeztem, akkor kerültem komolyabb kapcsolatba a számítógéppel, mert elvárás volt, hogy filmet és számítógépes grafikát is csináljunk. Nekem ebből a két területből, mint alkotási út, a számítógépes grafika, az elektrografika maradt meg. Aztán otthon is elkezdtem ezzel dolgozni, és azóta is csinálom, már több mint 15 éve. Az első kiállításom 2006-ban volt Szombathelyen a Művészetek Házában. Nagyon szeretek ezzel foglalkozni, nekem nem kell műterem, bármikor, akár főzés közben is tudom csinálni, és annyiszor javítom a képemet, ahányszor akarom. Ez a tevékenység a tanítással, kitölti az életem.

Van olyan képe, ami különösen fontos Önnek?

Igen, a Kékítőt old... című sorozat. Pest mellett, ahol laktunk, az utcánk egyik végében egy templom volt, a másikban pedig egy téglagyár. Amikor kimentem az utca végére ezeket láttam a tócsákban. Ez nagyon kedves emlék számomra, a gyerekkoromat idézi, így ez áll hozzám a legközelebb. A cím ötlet pedig József Attila verséből származik, aki az egyik kedvenc költőm Radnóti mellett. (Tanárnő el is küldte a sorozatnak az első képét.)

Melyik kiállításra, meghívásra a legbüszkébb?

2015-ben Genovában, a Palazzo Ducale-ban volt egy kiállítás, az volt a címe, hogy A művészet határai. Erre 63 magyar és 63 olasz kiállítót hívtak meg, és a meghívottak között én is szerepeltem. Talán erre vagyok a legbüszkébb. Illetve 3 évente rendezik meg a Miskolci Grafikai Triennálét Magyarországon, itt beadásos rendszer van, zsűrizik az alkotásokat, és a legjobbakat állítják ki; annak szintén nagyon örülök, hogy 2017-ben is bent voltam a zsűrizettek között. (Itt a Melankólia című sorozatból kerültek ki képek, egyik elemét szintén megkaptuk Tanárnőtől.) 

Van kedvenc festője, alkotója?

A kortársak között most van két olyan alkotó, akiknek nagyon tetszik a munkássága. Az egyik Chiharu Shiota japán művésznő, a másik pedig Ai Weiwei kínai művész. Úgy érzem, hogy hasonlóan gondolkodnak, mint én, és nagyon örülök, hogy más is majdnem ugyanúgy dolgoz fel egy témát, azt találja érdekesnek, mint amit én. De persze rajtuk kívül szeretem Rembrandtot, Picasso-t, tetszenek a szürrealisták: Dali, Magritte.

Végül azt szeretném kérdezni, milyen tárgyat hozott magával és miért?

Az egeremet hoztam, mert ezzel készítem a képeimet, és a munkához is ezt használom, mikor rakom össze órákra a prezentációkat, képanyagokat, tehát nagyon sokat dolgozom vele.

Kérésünkre Tanárnő mutatott és elküldött még pár képet a fent említetteken kívül. A felső, az első képeinek egyike, a Szoba sorozat tagja, az utolsó képen a Vacsora után...I. című alkotás látható.

 

 

 Köszönjük a beszélgetést és a képeket! További szép sikereket és sok örömöt kívánunk az alkotáshoz!

Kővári Dorottya, Tóth Éva (12.A)

Kollégák, dödölle, szép idő

Idén szeptember 15-én indultunk évi tantestületi kirándulásunkra. Medvegyné Huszár Márti remek túrát szervezett: reggel találkoztunk a kőszegi csónakázó tónál, s innen indult kis csapatunk könnyű gyalogtúrára. Újra megcsodálhattuk a Kálváriát, majd felkapaszkodtunk az Óház-tetőre, mely csodálatos kilátásával mindig elbűvöli a látogatót. A kirándulás nagyszerű hangulatban telt, hiszen –bár újra és újra szóba kerültek a munkahelyi események– most a vidám sztoriké és a poénoké (na meg a szendvicseké) volt a főszerep. Eleve nagyszerű társaságunkat három kutyus is színesítette, néhány kolléga megával hozta hű (és nagyon cuki) ebét. A lefelé tartó sétán még útba ejtettük az egykori királyvölgyi „ezeréves” gesztenyefát, a Szálasi-bunkert, s eljutottunk túránk végpontjához, az Ibrahim étteremhez.  Mindenki rendkívül elégedett volt ebédjével, én csak a borjúpaprikásról és a dödölléről (ja, és a gesztenyepüréről) nyilatkozhatok (ugyanígy). Kutyusaink madárlátta szendvicsekkel pótolták az energiát. Köszönjük Mártinak a szervezést! (Fotók: Simonné Baranyai Zsuzsanna)

Tar Patrícia

Tanárportrék 18. Dr. Czetter Ibolya

Meséljen diákéveiről!

A Kanizsai Dorottya Gimnáziumba jártam középiskolába, nagyon szerettem az alma materem bensőséges, családias légkörét.  Sosem tartoztam a hangadók közé, inkább otthonra hagytam a csínyeket, pajkosságokat. Falun nőttem fel, emiatt úgy éreztem, hogy hátrányból indulok a városban élő társaimmal szemben, így igyekeztem nagyon sokat tanulni, és természetesen rengeteget olvastam.

Miért a magyar-orosz szakot választotta?

Mindig tanár szerettem volna lenni, érdekelt a tudás átadása, s a könyvek között éreztem otthon magamat, így a magyar szak választása egyértelmű volt. Akkoriban, a ’80-as évek elején az orosz kötelező nyelv volt, és ha a nyelvvel meg kellett is küzdenem, az irodalmát nagyon szerettem: egy nyáron át Dosztojevszkij művei, a Karamazovok, a Félkegyelmű, a Bűn és bűnhődés voltak az olvasmányaim, de Csehovot, Turgenyevet is szívesen olvastam. Így ez a szak is adta magát. Hosszabb ideig tartózkodhattam Moszkvában, illetve Péterváron, ahol irodalmi barangolásokat, életre szóló kulturális élményeket szereztem. A Tretyakov képtár, az Ermitázs, a Bolsój Tyeatr előadásai felejthetetlenek.

Volt esetleg olyan diákcsíny, amire szívesen emlékszik vissza?

Az orosztanáromtól féltem, volt olyan óra, hogy beírt három egyest is a naplóba. Pedig mindig készültem, sőt: bizonyítási vágyam volt, hogy folyékonyan beszélek. Az egyik óráján egy Csehov- darabot kellett előadnunk az osztálytársaimmal, A csinovnyik halálát, amit egy kicsit átírtunk. Egész előadás alatt nyálat gyűjtöttem, hogy a végén, amikor a tábornokot le kell tüsszentenem, egy jó nagyot tudjak köpni az egyik szereplő fejére, aki, mivel megbeszéltük ezt a dramaturgiai fordulatot, úszósapkát húzott a fejére. A köpés hatásosságáról csak annyit, hogy kilógott az elégtelen a naplóból az óra végén. De a többieknek tetszett az átirat, senki nem nézte ki belőlem, hogy a vagányság terén tehetséges vagyok.

Milyen volt elkezdeni tanítani?

A főiskola elvégzése után a mai Puskásban kezdtem a pályám, ahol egy elég nagy létszámú, csupa fiúkból álló épületvillamossági technikus osztálynak lettem az osztályfőnöke. Nagyon kicsi volt köztünk a korkülönbség, szinte korosztályuk voltam, így különösen szerettek tanulni az óráimon, könnyen megtaláltuk a hangot.

Itt, a Nagy Lajos Gimnáziumban óraadást vállalt. Tudjuk, hogy az egyetemen is tanít. Nehéz volt összeegyeztetni az egyetemi és a középiskolai teendőket?

Ez egyáltalán nem volt nehéz, nagyon szerettem itt tanítani, nagy értékeket kaptam ebben az iskolában. Hálás vagyok a sorsnak, hogy 25 év után megtapasztalhattam, milyenek az y vagy z generáció fiataljai. Sokat készültem, gondolkodtam, minden egyes órám előtt izgultam, hogy jó legyen, amit csinálok. Az egyetemen pedig igyekeztem úgy szervezni az óráimat, hogy mindig maradjon egy-két óra szünet a gimnázium után, ez kellett arra, hogy át tudjak hangolódni az egyetemi tanításra.

Van olyan mű, ami nagy hatást gyakorolt Önre?

Egy konkrét könyvet nem tudnék mondani. Volt egy tanárom, itt, a főiskolán, Lőrinczy Huba, aki sajnos 2007-ben meghalt. Ő volt az a tanárszemélyiség, aki által a magyar tantárgy átlényegült a végzetemmé. Amit tudok, gondolok az irodalomról, a századfordulóról, a Nyugat–korszakról, azt neki köszönhetem. Nagyon szerettem, az általa ajánlott könyveket mindig szívesen olvastam. Thomas Mann, Hermann Hesse, Kosztolányi, Ambrus Zoltán vagy Kaffka Margit akkortól a kedvenceim.

Meséljen Kristóf Ágotáról szóló, nemrég megjelent könyvéről!

1989 sorsfordító volt számomra. Márai Sándor művei akkortól láttak napvilágot, s volt még egy ismeretlen szerző, akiről szinte alig lehetett hallani, pedig itt járt az ’50-es években iskolába: Kristóf Ágota/Agota Kristof.  Amikor egy véletlen folytán  anyukámtól megtudtam, hogy évfolyamtársa volt Kristóf Ágota a KDG-ben,  személyes indíttatást éreztem, hogy felkutassam az életét, minél többet megtudjak róla. Svájcban már kötelező olvasmány volt, amikor nálunk még nem is hallottak róla.  Elkezdtem kutatni utána, nagyon érdekelt az írónő háttere, munkássága. Örültem, mikor felkértek a könyv megírására, szívesen elvállaltam. Sajnos személyesen nem ismerhettem őt, de testvére, Kristóf Jenő (aki Zalaegerszegen élt, sajnos ebben az évben ő is elhunyt) sokat segített, rengeteget mesélt róla. Szeretném majd folytatni a kutatást, hiszen ez a könyvecske élettörténet, amelyet az életmű-kutatással kell teljessé tenni.

Mit gondol a lírai és az epikai fordításokról? Mennyire lehet átadni ily módon egy költemény, mű szellemiségét, gondolatait?

A fordítás nehéz feladat, mert, ahogy Kosztolányi Dezső is írta: „A fordítás mindig ferdítés is.” A fordító óhatatlanul hozzáteszi saját vonásait, a maga szájíze szerint formálja a műveket, miközben próbálja megőrizni a szerző stílusát is, ezért tekintjük az átültetőt vetélytársnak, társszerzőnek. Mind az epikában, mind a lírában bonyolult fordítani, a kettő között nem lehet nehézségi különbséget tenni. Viszont az szükséges, hogy saját nyelvünkön megértsük az alkotás „mondanivalóját”, üzenetét.

Van kedvenc filmje, színházi darabja?

Ha filmekre gondolok, akkor kedvencként a Szindbádot említeném, illetve Fellini Amarcordját. Sajnos, nem tudom követni a filmművészet újdonságait, lopott időben és meglehetősen szeszélyesen jutok el moziba.

A Weöres Sándor Színházat nagyon szeretem, óriási dolognak tartom, hogy annyi ínséges év után a városnak állandó társulata, kőszínháza van. Igyekszem minden előadáson ott lenni, a premier ünnep nekem. Kedvenc darabot nem tudnék mondani, a mély darabokat jobban szeretem, ami napokig, hetekig érik az emberben, ami nem hagy nyugodni, pl. legutóbb A mi osztályunk vagy A makrancos Kata, Ibsen Kísértetek című darabja volt ilyen. De természetesen a könnyedebb darabokat is szívesen nézem.

Úgy hallottuk, komolyan táncol. Mesélne erről egy kicsit?

A táncolás, pontosabban a társastánc a hobbim, régóta dédelgetett álmom. Gyerekkoromban is jártam tánciskolába, egy versenyen azonban letörött a cipőm sarka, beröpült egy mozdulattal a nézők közé, fél lábon táncoltam végig a számot, s kizártak a versenyből. A karrieremet ez kettétörte. Ezután csak felnőtt koromban próbálkoztam tovább, már a férjemmel, akinek szintén régi álma teljesült. Versenyekre is járunk, ezekre az alkalmakra a férjem varrja a fellépő ruháimat.

Arra kértük, hogy hozzon magával egy számára nagyon fontos tárgyat. Mit választott?

Egy könyvjelzőt, a nagymamám készítette, keresztszemes hímzéssel. A rajta lévő idézet a pályámon is útmutatóként szolgál.  „A könyv rögzített lélek, amely csak akkor kezd élni, ha élő lelkek vonzásával keveredni és vegyülni tud.” (Márai Sándor)

A másik tárgy egy kitűző. Büszke vagyok arra, hogy én is a Weöres Sándor Színház alapítói között tudhatom magam. Amikor megnyílt a színház, természetesen Madách Imre: Az ember tragédiája című darabot játszották.  Aki ott volt az előadáson, kapott egy ilyen kitűzőt, emléklapot, plakettet. S mikor Jordán Tamásért kiálltunk, a szívem fölött viseltem.

Zárásként azt szeretném kérdezni, mit tanácsolna a mai diákoknak?

Azt tanácsolom, hogy Márai szavaival: „életre-halálra” olvassatok, másképp mondva: kövessétek a belső hangotokat, s tegyetek meg mindent az álmaitokért, ne adjatok fel semmit abból, amit a „hang” diktál. Erre ösztökél másik kedves szerzőm, Kristóf Ágota sorspéldázata is, aki nemes egyszerűséggel fogalmazta meg mindezt: „Ahhoz, hogy íróvá váljunk, írni kell.” Valahogy így. Tanuljatok meg vágyakozni az után, akik vagytok, ami a Tiétek. Sikeres, boldog életet kívánok Nektek. Legalább olyan örömöt adó pályát, amilyet én is választottam magamnak.

Köszönjük a beszélgetést!

Ez a riport egyben búcsú is Czetter Ibolya tanárnőtől, aki két évig tanított iskolánkban.

Nagyon köszönjük a munkáját, és azt a sok értéket, amit kaptunk Tőle!

Jó egészséget, és további szép sikereket kívánunk Tanárnőnek!

A riportot készítették: Kővári Dorottya és Tóth Éva (11/A)

Tanárportrék 17. Kecskés Zoltán

Meséljen egy kicsit a diák éveiről!

Általános iskolában mintadiák voltam, különböző tanulmányi versenyeken is megfordultam. Ez a lendület eltűnt a középiskolában. A Kanizsai Dorottya Gimnáziumba jártam, ahol az osztály fekete báránya voltam. Egyáltalán nem vagyok rá büszke, de azért meg kell említeni, hogy éppen akkor zajlott a rendszerváltozás. Minden felsőbbrendű dolog ellen lázadtunk, tehát egy kicsit azt hiszem érthető. A gimnáziumi bizonyítványomat nem szívesen mutogatnám - sokakat megleptem vele, amikor a szakomon a második legjobb pontszámmal kerültem be az egyetemre.

Hogyan került a tanári pályára?

Először vegyipari műszer és méréstechnikai mérnöknek kezdtem el tanulni Veszprémben, de aztán a 90-es években úgy tűnt, hogy ennek a szakmának nincs jövője. Ezért irányt változtattam, és a továbbiakban pedagógusnak készültem. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy mindig is vonzott ez a pálya.

Milyen tanár szeretett volna lenni?

Bár informatika óráim vannak zömében, és csak elvétve egy-két kémia óra, ennek ellenére egy természettudományokkal foglalkozó embernek vallom magam. Sajnos a természettudományos szemlélet manapság háttérbe szorult, ezen igyekszem változtatni. Illetve többre tanítani a gyerekeket, mint ami  a tantervben benne van. Segíteni kialakítani a saját véleményüket, azt formálni és több nézőpontot adni nekik.

Az informatikát vagy a kémiát szereti jobban tanítani? 

Kicsit olyan, mint amikor azt kérdezik egy szülőtől, melyik gyermekét szereti jobban. Erre nincs válasz, mindkét tárgyat szeretem tanítani. A két tárgy teljesen különböző, a kémia egy természettudomány, amely híd a fizika és biológia között, míg az informatika alkalmazott tudomány.

Milyenek voltak a kezdeti évei pedagógusként?

A Nagy Lajos Gimnázium volt az első munkahelyem, sokat segített a beilleszkedésben, hogy mivel kevés órám volt akkoriban, a rendszergazdai feladatkört is elláttam, illetve két évig tanítottam a Művészetiben is. Szakmai téren sokat segített, a saját lábon állás, és hogy több szerepnek is eleget kellett tennem egyszerre.

Idén végez az osztálya, hogyan emlékszik vissza erre a négy évre?

Sorban ők a negyedik osztályom, semmiféle rangsort nem szeretnék felállítani, nem is lehetne. Már nagyon régóta vártam, hogy legyen egy C osztályom. Ugyanis amikor volt alkalmam tanítani matekos osztályban, mindig azt éreztem, hogy megy a közös munka. Tele vannak adrenalinnal, folyamatosan magas hőfokon égnek. Olyan, mint amikor ott állsz az arénában és a húscafatokat dobálod az oroszlánoknak. Nem szabad abbahagyni, mert megesznek. Azt nagyon sajnálom, hogy az utolsó két évben nem taníthattam őket, de úgy hiszem hogy szép négy év van mögöttünk. Igazán szerettem Őket, és már most hiányoznak.

Mivel tölti a szabad idejét?

Fiatalabb koromban nem sportoltam, ezt próbálom pótolni. Elsősorban biciklizni szoktam családdal vagy barátokkal. Ebben a hónapban (áprilisban készült a portré) már 780 km-t tekertem. Illetve úszni és futni.

Milyen tárggyal készült?

Ahogy említettem, sokat biciklizek és úgy gondoltam, hogy ez a bukósisak jól kifejezné a sportág iránti rajongásomat.

Köszönjük a beszélgetést.

Németh Dolóresz (12/B)

Mi is nagyon  köszönjük Dolóresznek, hogy blogunk aktív munkatársaként   a 17 Tanárportréból nyolcat Ő készített. Blogunk  legsikeresebb rovata lett. Ezenkívül számos színházi ajánlót is kaptunk Tőle.

Kedves Dolóresz! Az elkövetkezendő hetekben sikeres vizsgákat kívánunk!

Tanárportrék 16.

Kérem, meséljen egy kicsit a diákéveiről!

Sopronba jártam a Széchényi István Gimnáziumba, angolos osztályba, annak ellenére hogy az angolt még nem szerettem akkoriban. Más kor volt az biztos, köpenyt kellett viselnünk, minden nap szenet hordtunk. Mozgalmas diákéveim voltak, köszönhetően a drámaszakkörnek és az énekkarnak.

Mi fogta meg a tanári pályában?

Nem készültem tanárnak, az angol nyelv vonzott és rögtön érettségi után kimentem Nagy-Britanniába, ahol egy évig bébiszitter voltam és persze a nyelvet gyakoroltam. Aztán hazajöttem és az utam Svájcba vezetett, ahol a német nyelvet elsajátítottam és szintén dolgoztam. Ezt követte még egy év angol nyelvterületen, majd végleg hazajöttem. Akkor Pesten dolgoztam egy cégnél, ahol elkezdtem tanítgatni és nagyon megtetszett. Később aztán jelentkeztem a főiskolára, mondhatni belesodródtam.

Családja hogy fogadta?

Szabad kezet kaptam, az anyukám rám bízta a döntést. Nyilván ez rosszul is történhetett volna ha esetleg elkallódok de szerencsére nem.

Az előbb említette, hogy nem szerette az angolt, ma mégis ezt a nyelvet tanítja. Miért szerette meg végül?

Valószínűleg a kultúra miatt, és hogy sok időt töltöttem el Nagy-Britanniában. Az angol vett körül mindenhol; rádió, televízió, színház. Az ország hangulata magával ragadott.

Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra, amikor elkezdett tanítani?

Nekem a Nagy Lajos Gimnázium volt az első munkahelyem, itt kezdtem el tanítani. Nagyon jó volt, nem voltak komoly kötöttségek, addig a pillanatig amíg a tanár megfelelően meg tudja tanítani  a tananyagot. A diákok is jól fogadtak, a kollégák pedig nagyon kedvesek voltak.

Mit tart elsődleges feladatának pedagógusként?

A mi hivatásunk elég sokrétű, több dolog alkotja de talán a legfontosabb, hogy normális embereket neveljünk a diákokból. Persze a tananyagot is meg kell nekik tanítani és felkészíteni őket az érettségire. Ami ma már azért nehezebb, hiszen nem életszerű. A diákok, ha elolvasnak egy szöveget, és ismeretlen szót találnak nem a szótárat veszik elő hanem a telefonjukat. Illetve közösségformálás is a mi feladatunk, a megfelelő légkör megteremtése a zökkenő mentes munkához.

Milyen a jó pedagógus?

Ezt a gyerekektől mindig megkérdezem, és meglepő de soha nem azt emelik ki, hogy nagy szaktudással rendelkezzen hanem hogy legyen barátságos, kedves. Azt gondolom, hogy a jó pedagógusnak elsősorban türelmesnek kell lennie, empatikusnak és fontos hogy legyen határozott. Amikor ki kell állni egy osztály, csoport elé, akkor legyen önbizalma és tudja, hogy mit akar. A kisugárzás is nagyon fontos, ami megfogja a gyerekeket, és ez az ami nem tanítható.

Ön osztályfőnök is, milyen a kapcsolatuk?

Nem volt egyszerű, mivel az osztálynak csak az egyik felét tanítom, ezért igyekeztem a kezdetektől fogva sok közös programot szervezni. Talán most, harmadikban mondhatom azt, hogy sikerült mindenkit megismernem. Minden év elején ki szoktunk menni a parkerőbe, de voltunk már bowlingozni is.

Van olyan közös emléke az osztályával, amire szívesen emlékszik vissza?

Igen, a tavalyi osztálykirándulás mindenképpen. A Dunakanyarba mentünk és remekül sikerült. Annak ellenére, hogy izgultam előtte, hiszen azért én is hallottam hogy mik szoktak történni osztálykirándulásokon. Semmi probléma volt, és ez egy pozitív csalódás volt.

A diákkorából kedves emléke?

Az iskolánkban volt egy tanár együttes, akik megzenésített verseket, például Villont adtak elő. Ezek nagyon jól sikerültek.

Tanárként?

Bartha tanár úrnak volt egy osztálya, velük elmentünk egy angol dráma fesztiválra Solymárra, és ott különdíjasok lettünk. Ez egy nagy élmény volt mindenkinek.

Szinte mindennap biciklivel jár az iskolába, miért?

Nagyon szeretek biciklizni, jó az egészség karbantartására is és hamar, körülbelül hét perc alatt beérek az iskolába, nem kell a dugóban állnom. Ha autóval jövök, akkor nem vagyok a szabad levegőn és egész nap egy dobozba vagyok bezárva.

Mit szokott csinálni a szabad idejében?

Szeretek olvasni,  természetesen angolul, de azt inkább csak nyáron. Kertészkedni szoktam és elsősorban a gyerekeimmel lenni, ők nagyon fontosak.

Ha választhatna, hova utazna szívesen?

Nagyon kíváncsi vagyok az északi országokra, Norvégia és Svédország például. Kedvelem a mediterrán térséget is, a kedvenc helyünk Spanyolország.

Mit hozott, mint kedvenc tárgy?

Igazság szerint nem nagyon kötődöm tárgyakhoz, inkább emberekhez. Az élmények viszont nagyon fontosak számomra, így egy jegyet hoztam, ami tárgy, de élmény is lesz egyben. Augusztusban megyek Robbie Williams koncertre Bécsbe. Ez egy születésnapi ajándék volt, és már kíváncsian várom.

Köszönjük a beszélgetést!

Németh Dolóresz (12/B)