Interjú Luisa Oliviera Caserral

Ebben az évben a mi iskolánk is fogadott egy vendégdiákot. Luisa Oliviera Caser a 11/A osztály vendége egy évig.  A kommunikáció nyelve az angol. Luisával Németh Dolóresz(12/B) beszélgetett.

Miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol a cserediák programhoz?

Pár éve az édesapám, Kanadában dolgozott, így a családnak is oda kellett költöznie. Angolul tanultam nagyon sok új élményt szereztem  és rengeteg emberrel ismerkedtem meg ez alatt a három év alatt. Amikor megtudtam,hogy visszamegyünk Braziliába, szomorú voltam és azt éreztem, hogy nekem még utaznom kell. A városban,  ahol éltünk, hallottam erről a lehetőségről.

A szüleid végig támogattak? Hogyan reagáltak arra, hogy külföldre szeretnél menni?

Először természetesen megkérdeztem őket, hogy az anyagi helyzetünk megengedi-e,és mivel azt mondták hogy igen, illetve ők is jó ötletnek tartották,  belevágtunk. Az első lépés az volt, hogy a jelentkezőknek egy tesztet kellett írniuk. Erre körülbelül 200-an jelentkeztek, mind hozzám hasonló fiatalok, akik utazni szeretnének. Ugyanakkor, csak 50 diáknak volt lehetősége valóban utazni. Köztük voltam én is, és nagyon örültem.

Tudatosan választottad Magyarországot?

Azt tudtam, hogy mindenképpen Európába szeretnék jönni,hogy pontosan hova sajnos nem. Nagyon érdekelt Németország, a családom egy része ugyanis német, de emellett kíváncsi voltam Ausztriára és Magyarországra. Hirtelen pedig azt vettem észre, hogy ebben a nagyszerű országban vagyok.

Mielőtt ide kerültél, tudtál néhány dolgot az országról?

Sajnos nem. Teljesen ismeretlen volt számomra. A térképen azért el tudtam helyezni,  illetve hogy Budapest a főváros, ami egy gyönyörű hely. Mást nem, de a híres magyar modellről, Mihalik Enikőről már én is hallottam.

Milyen volt a fogadtatás az iskolában?

Mindenki nagyon kedves velem, néhány nagyszerű emberrel, remek kapcsolatot sikerült kiépíteni. Igaz ,a kommunikáció kissé nehézkes, de ettől függetlenül minden nagyszerű.Ugyanez elmondható a családról is, akikkel Táplánszentkereszten élek. Nagyon befogadóak és aranyosak,voltunk már kirándulni is, például Kőszegen.

Említetted, hogy a kommunikáció nem annyira gördülékeny. Ez azt is jelenti, hogy az órákat nem nagyon érted. Ilyenkor mit csinálsz? Próbálod tanulni a nyelvünket?

Az elején nagyon nehéz volt, csak néztem a táblát és nem értettem semmit. Az osztályfőnök,( Holthoner Aurélia) egy-egy lyukas órában magyarul tanít. Nagyon szép nyelv a magyar, de bizony nehéz is.

Tudnál mondani néhány különbség a két ország között? Szomorúbbak vagyunk esetleg, vagy a brazilok jobban élvezik az életüket?  
Nem, ezt nem gondolnám, hogy a magyarok nem élvezik az életüket. Mindig nézem az idősebb embereket, akik folyton bicikliznek,és mindenhova azzal mennek. Nagyon jó ezt látni. Különbség talán még az ételekben van. A magyar konyha egyszerűen fantasztikus. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nálunk nem. A brazil ételek is finomak, de nincsen például rétes vagy aranygaluska.  Ez a két kedvencem. Illetve a brazilok közvetlenebbek, ellentétben a magyarokkal. Ha találkozunk ismerősökkel, mi rögtön megöleljük egymást és puszit adunk az arcokra. A magyarok ebben távolságtartóak. Csak köszönnek egymásnak és ennyi.

Mi a legjobb Brazíliában?

Egyértelműen az emberek, nagyon közvetlenek és kedvesek.

És Magyarországon?
Itt is az emberek, na meg az ételek. Sajnos ebből nem tudok kitérni,annyira finom minden.

Szeretnél még külföldön tanulni?

Ha lesz rá lehetőségem, akkor igen. Szívesen utaznék Angliába,Németországba,Olaszországba vagy akár Spanyolországba is. 

Miért pont ezek az országok? A kultúra vagy a kíváncsiság miatt?

Spanyolország azért, mert közel van Portugáliához, az én anyanyelvem a  portugál. Németország, ahogy említettem, a családi szálak miatt vonzó számomra. Ezektől elvonatkoztatva,inkább a kultúra miatt.

Magyarország és Brazília között 5 óra az időeltolódás. Hogyan tudod tartani a kapcsolatot a családdal?

Amikor reggel iskolába jövök,ők még nem keltek fel, alszanak. Fordítva is megtörténik,itt már késő este van,de otthon még délután. Ezért általában az édesanyám hív, megkérdezi, hogy ráérek-e és beszélünk. Ilyenkor mindig elmondja, hogy mennyire szomorú, hogy nem vagyok mellettük és nagyon hiányzom nekik, ami persze rám is igaz.