Ismét megkésve egy kicsit, de ez még egy héten belül van. Mondhatni stílusosan késtem. Ezt pedig tudjuk be annak, hogy magamban pihentettem az élményeket, érleltem a megfogalmazást.
Nagyon régen, hat éve voltam utoljára szalagavatón - amikor is még csak kilenc évesen csodáltam a báli ruhájában pompázó nővéremet, és pironkodva táncoltam az egyik osztálytársával, aki fiú volt, és a tánc végén még egy kacsintást is kaptam tőle. De ez lényegtelen. A lényeg az, hogy gyermeki érdeklődéssel figyeltem az idei műsort, hiszen a mozzanatok sorrendje teljesen új volt számomra.
A Sportház tele volt. Akik tavaly voltak, azt mondták, hogy idén sokkal több ember volt. Miután helyet foglaltunk, rögtön elkezdődött a bevonulás. Ezután igazgatónőnk beszéde következett, melyben minden osztályt külön-külön megszólított, s felelevenítette a legszebb élményeiket, a legnagyobb diákcsínyeket. A beszédet a szalagfeltűzés követte, s a kivonuló diáksereget már nem csetlő-botló gimnazisták alkották, hanem büszke, hivatalosan is "már-majdnem-felnőttek", akik persze negyed óra, és egy táncos bemutató elteltével vissza is tértek a színre - vagyis az ő esetükben a színpad előtti térre, hogy vidám műsort adjanak családjuknak, tanáraiknak, ismerőseiknek.
Nagyon régen, hat éve voltam utoljára szalagavatón - amikor is még csak kilenc évesen csodáltam a báli ruhájában pompázó nővéremet, és pironkodva táncoltam az egyik osztálytársával, aki fiú volt, és a tánc végén még egy kacsintást is kaptam tőle. De ez lényegtelen. A lényeg az, hogy gyermeki érdeklődéssel figyeltem az idei műsort, hiszen a mozzanatok sorrendje teljesen új volt számomra.
A Sportház tele volt. Akik tavaly voltak, azt mondták, hogy idén sokkal több ember volt. Miután helyet foglaltunk, rögtön elkezdődött a bevonulás. Ezután igazgatónőnk beszéde következett, melyben minden osztályt külön-külön megszólított, s felelevenítette a legszebb élményeiket, a legnagyobb diákcsínyeket. A beszédet a szalagfeltűzés követte, s a kivonuló diáksereget már nem csetlő-botló gimnazisták alkották, hanem büszke, hivatalosan is "már-majdnem-felnőttek", akik persze negyed óra, és egy táncos bemutató elteltével vissza is tértek a színre - vagyis az ő esetükben a színpad előtti térre, hogy vidám műsort adjanak családjuknak, tanáraiknak, ismerőseiknek.
A 12.A nyitotta a sort, és a rájuk jellemző fiatalossággal és lendületességgel kínáltak nekünk egy több táncból felépült produkciót. Őket a 12.B-sek követték. Ők élőzenét is szolgáltattak nekünk Biró Bálint ("BB") és Tóth Barnabás gitárosok személyében. (S ha egy szubjektív megjegyzést tehetek, nekem az ő műsoruk volt a legcsaládiasabb, a legszívhezszólóbb. Talán a gitár, és a tábortűz miatt.) A 12.C-ben sem csalódhatott senki; műsorukba beleszőtték jellegzetes humorukat és stílusukat. Végül pedig következett a 12.D osztály, akikbe a cinikus szemlélők sem köthettek bele. A műsornak volt íve, alaptémája, és a táncuk tökéletesnek mondható volt. Mind a négy osztály kedveskedett valamilyen kis ajándékkal osztályfőnöküknek. Az A-sok tollakkal, a B-sek virággal a C-sek egy aláírt pólóval és a D-sek szintén egy-egy szál virággal megköszönvén a négy év kitartó, kemény munkáját.
A műsorok után a bál megkezdését szimbolizálandó, a végzősök felkérték egy táncra szüleiket, majd a zenekaré volt a terep.
Nem szeretnék közhellyel zárni. Nem írom le, mire gondoltam, mit éreztem, amikor feltűzték a szalagokat, amikor megköszönték a tanároknak a munkájukat. Csak egy idézettel, egy kis biztatással búcsúznék a kedves olvasóktól, a végzősöktől (akik ugyan még nem ballagtak el, de fél lábbal már az érettségin állnak), valamint gimnáziumunk diákjaitól:
„Tudásunk sziget az ismeretlen óceánjában,
és minél nagyobbra nő ez a sziget, annál
hosszabb parton érintkezik az ismeretlennel.”
Victor F. Weisskopf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése