2011. május 2., hétfő

Ballagás 2011. április 29.




http://galeria.alon.hu/displayimage.php?album=525&pos=71

Váci Mihály

Szelíden, mint a szél

Szőkén szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam:
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
- fölényesen legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó , szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
- golyó, szurony, kín sűrű rajban,
süvített át, s nem fogott rajtam
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.












Kedves Ballagó Diáktársaim, Nagy Lajosos alsóbb évesek!

Kedves Tanáraink, Szülők és Rokonok!

Mikor néhány héttel ezelőtt kiderült, hogy a 12. évfolyam nevében én mondom el a búcsúbeszédet a ballagáson, akkor ez még az érettségi-verselemzés megírásánál is nehezebb feladatnak tűnt. Hiszen lehetetlen 106 ballagó diáktársam érzéseit, NLG-s élményeit, örömét vagy bánatát, valamint köszönetét egy beszédbe sűríteni.

Ami igazán fontos, és amiért itt most mindannyian jelen vagyunk, az a mai nap jelentősége és múlhatatlansága. Jelentősége abban áll, hogy utoljára állunk így együtt, ünnepi ruhában, virággal a kezünkben, és remélhetőleg felkészülten a hétfőn kezdődő megpróbáltatásokra.

Múlhatatlansága pedig abban, hogy nemcsak a tablóink képei, hanem a szívünk is őrzi ezt a pillanatot. A búcsúzó diákok érzéseit Ady Endre így öntötte sorokba:

„Bolondosak, furcsák vagyunk,

Fájdalmasak és búcsúzók.

S milyen furcsán nézzük magunkat,

S milyen furcsán néznek most minket.”

Ballagásunk maradandó emlékét idézzük fel akkor, amikor majd pár év múlva előkerül a ballagási tarisznya volt osztálytársak fényképeivel.

Milyen izgatottak voltunk, mikor négy évvel ezelőtt a gimnáziumi felvételit írtuk, bízva abban, hogy ennek a gimnáziumnak a diákjaivá válhatunk. Akkor még nem gondoltuk, hogy milyen nehéz feladat lesz a mindennapok sokféle elvárásának megfelelni, és az osztályközösségbe beilleszkedni.

Az osztálytársak között szövődött barátságok idővel mindezt feledtették velünk. Iskolánkban számtalan hagyomány - például a mazsi buli, a Nagy Lajos-bál, a kirándulás, iskolai vetélkedő - lehetőséget teremtett arra, hogy az egyes közösségekből összetartó osztályok váljanak, és az épület falai között (a folyosókon, a radiátoron ülve) talán életre szóló barátságok és szerelmek is szülessenek.

Az elmúlt négy év szinte elrepült, még akkor is, ha ezt néha nem így éreztük.

Néhány végtelennek tűnő óra alatt azért, hogy a lassan vánszorgó időt aktívan eltöltsük, hétvégi élményeinket tárgyaltuk meg, a pad alatt újságot olvastunk, Sudokut fejtettünk meg, amőbáztunk, vagy éppen, hogy valamit tanuljunk is (hiszen ezért járunk iskolába) házit másoltunk.

Közben türelmetlenül vártuk azt a csengőszót, ami most – sajnos – számunkra utoljára szólalt meg, így életünk egy fontos szakaszának lezárását jelzi.

A gimnáziumi évek alatt észrevétlenül váltunk fiatal felnőttekké, akik most már az önálló élet kapujában állnak, készen a megmérettetésre.

Ezért a tudásért és azon érzésért, hogy milyen jó Nagy Lajosos diáknak lenni, hálával tartozunk az iskolánknak, a tanárainknak.

Köszönetet mondunk szüleinknek is, akik az elmúlt évek alatt segítettek, bíztattak bennünket. Akik jóban és rosszban mellettünk álltak, és akiknek támogatására a jövőben is mindig számíthatunk.

Búcsúzunk iskolánktól, és bár énekünket messze vitte a szél, reméljük, hogy hangunkat és emlékünket mégis megőrzik a Nagy Lajos Gimnázium falai.

Köszönünk mindent, és az itt eltöltött éveket sohasem feledjük.

Tóth Árpád szavaival búcsúzom:

„És nyíl is vagyok, lélek, szárnyaló,

Ki túlrepülnék minden csillagképen.”

Tarszabó Gergely 12/A


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése