Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát 1947-ben ezen a napon a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok teljes mértékben jogellenesen, a képviselői mentelmi jog ellenére letartóztatták és elhurcolták a Szovjetunióba, ahol nyolc évet töltött fogságban, először a Gulagon, majd 1951. szeptember 25-től az Állambiztonsági Minisztérium moszkvai központi börtönében.
A politikus letartóztatása és fogvatartása az első lépés volt azon az
úton, amelynek során a kommunista párt kiiktatta az ellenszegülőket és
így haladt a totális egypárti diktatúra kiépítése felé. Az eset ezzel a demokrácia és a szabadságjogok
semmibe vételének jelképévé vált, amely a kommunizmus közel 50 éves
uralmát jellemezte. Kovács Béla típuspéldája lett a pártállami rezsim
áldozataiként számon tartott embereknek.
forrás: wikipédia
Ősz
2014. október
24-e volt, viharok hete. Mintha az idő is csak emlékezne azokra az régi időkre,
pillanatokra, órákra, melyeket oly nagyon érdemes felidézni.
Bár ő hogyne
emlékezne, ő mindent megtart, hisz az utcákon is halál sikolyát bolygatta
szellő, de az a fájdalmas hang, az a szenvedélyes kiáltás nem most zúg, rég
volt már, el is veszett. Mikor ebben az egyetlen kis hazában szabadelvű,
szabadlelkű, szabadszájú, szabad..., szabad..., szabad..., s nem a
megfelelésektől függő, hanem a lázadni nem félő fiatalok élték(!)
mindennapjaikat. Olyankor senki sem félt felállni, továbbmenni és megújult
erővel belevágni abba az életbe, ami oly sokszor földre döntötte őket.
Én csak sétálok.
Nem azért érkezett vonatom abba a városi világhosszú utcába, mert dolgom akadt,
nem a sablon kötelesség vezérelt, nem az, ami végigkíséri minden egyes
légvételem, mert engem mindenki olyannak ismer, olyan átlagos magyar fiatalnak,
amilyenné az ember nem akar válni. Siet, rohan, bizonyít, megfelel, tervez,
szorong, s végül megáll a semmiben, elfogy s lelkében elpusztul... Vajon
ismerhetnek igazán? Tudják-e az emberek, hogy nem azért élünk , hogy mindenki
kiismerjen minket, hanem azt lássák bennünk, amit Ő maguk látni akarnak. Ilyen
az élet, de ezek csak a négyzetrácsba szerkesztett hétköznapok, vágyaink melyek
mindig s mindig csak elbukottan hevernek bal felső bordáink ölelésében. S azok a
szerencsétlenek, annyiszor de annyiszor törjük kristályokká... Vajon Ők ezt
érdemlik? Hisz csak tűrik a mellünkre ért ütéseket, ezért léteznek, egy céljuk
van melyet mindig teljesítenek, s mily könnyű is nekik.
Talán ha tudná a
világ mit kívánok én minden éjjel, mikor tollat fogok kezembe, és hogy milyen
Szabad érzés sétálni az őszi, hideg végtelenbe. Szebb környezet nincs is e
világon, mint a fagyos, magyar- vén harcosok évszaka. Csupán ez a hangulat,
csak ez a dermesztő fuvallat ami a bőrömet tépi, csak ez a szürkébe borult
mennyezet, mintha tömény puskafüst járna át mindent. Csodásabb mint a kék,
virágzóbb mint a tavasz. Néha csak megállok elmélyülve, hogy mily nagyon lennék
én, 58 éve. Szép is volt akkor az ifjú sarkára állt nemzet. Most csak kávé és
dohányos füsthányó kezemben, s így de törtetnék, a szabad, pesti
végtelenbe. Romokat, dúlásokat kerülgetve,
mert azokat mi csináltuk, és ha egy ember is megdönthet egy sárga villamost,
hát egy fiatal neves nemzet nem döntheti meg az ő nagy, s felé ívelő
mocskos-vörös gépét, az örökös rabszolgaságot, és meghajlást a
"felsőbb" nemzetek alatt? Nem! Nem fáj a felállás a nagy lökés után
és csak küzd azért az elérhetetlenért amiért értelmes embernek nem érdemes és
nem is lehet, de még is vérét folyatja érte. Ők magyarok voltak, igazán hazafi
fiatalok, s ezért nem fájt a szenvedés.
Most már nem él
olyan szarvas hazájában, mely nem fél szembeszállni egy tigris ellen, hogy azt
mondhassa szabad vagyok,mert már akkor is szürke volt az ég... akkor is tépett
a szél... akkor is ősz volt... Mert az idő emlékszik mindenre, Ő mindent
megtart...
Vincze Bence 11/B
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése