Állok a nagy, sárga épület előtt fekete szoknyában, fehér blúzban, belépésre készen. Nézem a nagy faajtót, és a súlyos kilincset, hallgatom a viszontlátás örömének hangjait belülről. Felnézek a jobb oldali táblára: Nagy Lajos Gimnázium, Szombathely. Érdekes, eddig fel sem tűnt, hogy ilyen NAGY. Mármint nemcsak a neve, hanem, hogy az iskola is mekkora. A nyílt napon, a felvételinél és a gólyanapon csak vendégként jártam itt. Tetszett a hely hangulata, jó volt a légkör. Boldog voltam, amikor fölvettek, és a nyári szünet vége felé százszor elképzeltem, hogy fogok belépni a gimibe, ami (legjobb esetben) négy évig a második otthonom lesz. Nem is tudom, mit vártam, tűzijátékot, egy vonósnégyest a háttérben, vagy valamit. Most viszont csak úgy érzem magam, mintha egy elefánt ugróiskolázna a gyomromban, sőt, olyat teszek, amit csak végső kétségbeesésemben szoktam: rágom a körmöm. Az utóbbi időben csak három alkalommal tettem ezt: amikor a nyílt napon az igazgató grafikonokat mutogatott, én meg majd’ elájultam, hogy hogyan kerülök be a sok száz jelentkező közül. Aztán felvételi előtt (nyilvánvaló okokból), és most. Csodálatos. Ha ilyen hatást gyakorol rám ez az iskola, három hét múlva műkörmöt ragaszthatok magamnak. Na jó, felsétálok a lépcsőn. Benyitok. Balra porta, jobbra irodák, és hopp, egy lépcső. Elvileg tudom, hol az osztályom, de tájékozódási képességeimet ismerve, jobb félni, mint megijedni. Első emelet, helyben vagyunk, már látom is. 9. c. osztály - hirdeti a tábla, és én már szaladok (már amennyire magas sarkokon lehetséges). Belépek, meglátom a gólyanapról ismerős arcokat, és mintha a gyomromban ugráló elefánt már nem is lenne annyira virgonc. Úgy látszik, kezd fáradni. Beszélgetés, ismerkedés, évnyitó, osztályfőnök útmutatása, és Fáni(ha már ennyire közel van hozzám el is neveztem) határozottan nyugisabb lesz. Nap végére szinte el is tűnik, és átadja a helyét egy kellemes, bizsergő érzésnek: sikerült. Lehet, hogy megőrültem, de a háttérben mintha azt a bizonyos vonósnégyest is hallanám…
Néhány hét elteltével már szinte szálldostam az épületben. Bár a tantermek keresésénél inkább csordatagként ügettem jobb térérzékkel rendelkező (fiú) osztálytársaim után, kezdtem magam kiismerni. Egyébként ma már rájöttem, mi okozta a kezdeti bizonytalanságot. Az a bizonyos egy szint különbség, ami annyit jelent, hogy utcafrontról a földszintre érsz, a tornaterem felől viszont a pincébe. Ezután szépen lassan kezdtem megismerni a suli osztálytermen kívüli életét is. A sulirádiót, ahol számokat lehet kérni. A tablóképek remek szabadidős foglalkozást nyújtanak órák előtt, sokáig lehet őket nézegetni (és gonoszul nevetni egy-egy rosszul sikerült képen). A dolognak csak az a hátulütője, hogy néhány év múlva rajtunk is mosolyogni fognak. Aztán ott van a büfé, ahol mindig zajlik az élet, és ha Ági néni jól ismer, annyit is elég odalökni: a szokásosat. Kedvencem még az ének- és rajzterem a zongora miatt, zenetudós osztálytársaim ott szokták bemutatni tudományukat több-kevesebb sikerrel. A könyvtár, ahol boldogan lehet jégkorcsolyásat játszani a papucsokban, ha Ági néni nem figyel. Az iskola menzája… hát igen, a társaság nagyon jó, a kaja kevésbé. Nem baj, enni otthon is lehet, beszélgetni a többiekkel viszont csak ott. Egy tárgyat viszont még feltétlenül meg kell említeni: a tanári szoba előtti fénymásoló gépet. Annak a gépnek lelke van! Birtokában tudhatja az egyik legalapvetőbb emberi tulajdonságot: tudniillik szeszélyes. Ha olyan kedve van, egyáltalán nem kapcsol be. Egy oldal másolása 10 Ft, de őkelme nem szereti a tízeseket. Dobhatod gyorsan, lassan, kapargathatod a pénzt, verheted a fejedet a falba: nem és nem. Visszaadni bezzeg nem akar. Pedig fontos szerepe van, ugyanis a szorgalmas diák a XXI. században nem másol kézzel, csak lefénymásolja osztálytársa füzetét, és azt beragasztja.
Egyébként tanulás szempontjából is szeretem a sulit. Persze itt is van unalmas óra, de a lehetőségek adva vannak a fő célhoz: hogy a remegő térdű gólyából boldog „nagylajosos” váljon.
deédes! :)
VálaszTörlés