2009. március 12., csütörtök

Könyvajánló


Márciusban Borsos Zsuzsanna (11/A) küldött könyvajánlót. Nicholas Sparks napjaink egyik legnépszerűbb írója. Romantikus regényeiből (Üzenet a palackban, Szerelmünk lapjai, Éjjel a parton) sikeres filmek készültek.
Zsuzsi másik írása pedig meggyőz(het) bennünket; a kötelező olvasmányok is adhatnak olyan szép és hasznos olvasási élményt, mint a nem kötelezők.

Nicholas Sparks: A leghosszabb út

Az én választásom Nicholas Sparks: A leghosszabb út című regényére esett. Egy nap valami olvasni valót kerestem, s ez a könyv akadt a kezembe. Azt gondoltam, hogy ez egy tipikusan olyan történet, melynek már az elején lehet tudni, hogy mi lesz a vége, hogy alakulnak az események. Tévedtem... Az író már az elején felkeltette az érdeklődésemet. Ez állt az első oldalon: „A nevem Landon Carter, tizenhét éves vagyok. Ez az én történetem. Ígérem, nem hagyok ki semmit. Először mosolyogni fognak, aztán sírni... Ne mondják, hogy nem figyelmeztettem önöket. Íme a történet.” Nem sejtettem, mit is akar jelenteni ez a pár sor, de tudtam, hogy el kell olvasnom, mert valami új, valami csodálatos élményben lesz részem. Így is történt...

A történet a jelenben kezdődik, amint egy 57 éves férfi visszaemlékezik arra az időre, amikor 17 éves volt, és állítása szerint megváltozott az egész élete. A történet sodort magával, már csak azért is, mert korom béli fiatalok állnak a középpontban. Az egyik főszereplő Landon Carter, aki kifejezetten népszerű a saját köreiben, sőt az egész városban. A másik pedig egy lány, Jamie Sullivan, aki ugyanebben a kisvárosban él és ugyanabban az iskolában tanul, mégis egy világ választja el a többi tizenévestől. Ebben közrejátszik édesapja, aki a helyi baptista lelkész és ennek megfelelően a legerkölcsösebb és legvallásosabb nevelésben részesítette egyetlen leányát. Landon olyan fiú, aki előítéletekkel közelít az emberekhez, mint, ahogy tesszük ezt sokan. A sors azonban kiszámíthatatlan, álmában sem gondolta volna, hogy a város baptista lelkészének lányába, Jamie- be szeret bele úgy istenigazából. A kezdeti meghökkenés és csalódottság után szép lassan rájön, hogy mennyire nem ismeri a lányt. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz és olyan érzések kerülnek felszínre, amilyenekről azelőtt fogalma sem volt. Jamie mellett lassan felnő és férfivé válik. Ám nem is sejti, hogy a boldog napok száma véges…

A történetnek ekkor azonban még közel sem volt vége, s el sem tudtam képzelni, hogy mi történik majd. Olvasás közben egyre több olyan rész volt, amit nem értettem, nem tudtam hová tenni, így kíváncsian tovább olvastam. Aztán elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol a könyv minden sorát, minden gondolatát értelmezni tudtam, mert eljutottam a fordulatig, ami értelmet adott a korábban olvasottaknak.

A könyv magával ragadott, azon kaptam magam, hogy megszűnt a külvilág, csak az érzéseim irányítanak, s potyognak a könnyeim. Megértettem a könyv nyitólapján álló sorokat, és csak annyit tudtam mondani: így igaz, először mosolyogtam, aztán sírtam.

„Negyven év telt el azóta, és még mindig emlékszem mindenre, ami aznap történt. Idősebb lettem és talán bölcsebb, más életet éltem, de tudom, hogy amikor eljön az én időm, annak a napnak a képei lesznek az utolsók, amelyek emlékezetemen átvillannak. Tudják, még mindig szeretem Jamie-t és soha nem vettem le a gyűrűm. Évek hosszú során át soha nem éreztem szükségét. Mélyen beszívom a friss tavaszi levegőt. Bár Beaufort –akárcsak én- megváltozott, a levegő ugyanaz maradt. Gyermekkorom, tizenhét éves korom levegője – és amikor kifújom, ismét ötvenhét éves vagyok. De ez így van jól. Felnézek az égre, halványan elmosolyodom, mert tudok valamit, amit még nem említettem: hiszem, hogy történhetnek csodák!”

Ajánlom e regényt mindenkinek, aki szeretne átélni egy ilyen gyönyörű élményt, és részese szeretne lenni egy kicsit a történetnek. Megéri. Én nem csalódtam...



Tatjana formájára

„És férjhez mentem. Most pedig

Menjen, kérem, nem is kövessen;

Tudom, hogy lélekben nemes,

Becsületes, önérzetes,

Szeretem még (mit rejtegessem?)

De másnak szánt a sors oda,

S hűtlenné nem leszek soha.”

Ki más lehetne az én regényhősöm, mint Puskin Tatjanája. Hogy miért? Elmesélem. A regény maga akár játszódhatna a XXI. században is, ebben az esetben azonban, nem biztos, hogy a választásom rá esett volna. Legfőbb erényei az érzékenység, a büszkeség és a bátorság. Érzékeny, érzelmes fiatal lány, aki nem palástolja az érzéseit, még egy meghökkentő lépésre is képes, hiszen abban a korban nem volt „divat” az, hogy egy nő vallja be érzéseit egy férfinak, ő megtette... de visszautasították. Méltóságát nem veszítette el, talpra áll, új életet kezdett (Anyegin nélkül). A mai világban erre sokan nem lennének képesek. Sokan képesek térden állva könyörögni (gyakran, azért mert félnek attól, hogy mit gondolhatnak mások), megalázni magukat.

Ha mindenki úgy látná a világot, ahogy Tatjana... Csak egy rövid ideig bújhatnánk... Mennyivel másként látnánk mindent. Tatjana életében eltelik néhány év, s a Sors újra megkísérti őt, feltépi a régi sebeket. Ő azonban nem adja fel azt, amiben hitt, s amiért annak idején annyit szenvedett. Hiszen „hűtlenné nem lesz soha”... Ma képesek lennénk erre? Ellen tudnánk állni a kísértésnek. Mennyivel könnyebb lenne engedni és hagyni, hogy az érzések eluralkodjanak rajtunk, s feladjuk mindazt, amit addig elértünk. Helyette át kell vennünk az irányítást az életünk felett, hiszen csak így lehetünk boldogok igazán.

Persze a XXI. században is élnek Tatjanák, csak sajnos nagyítóval kell őket keresni. A legfontosabb azonban az, hogy : LÉTEZNEK.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése