Ballagás 2010 április 30.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Tisztelt Tanáraink! Szeretett Szüleink! Kedves Diáktársak!

Gimnáziumi éveink záróakkordjához érkeztünk. Négy évvel ezelőtt, amikor először léptünk be az iskola kapuján, még nagyon távolinak tűnt ez a nap. Most azonban megborzongunk, végigfut rajtunk az idő, simogató ujjként érint meg bennünket az örökszép diákhagyomány: a BALLAGÁS.

Ez az ünnepi pillanat egyszeri érintésével válik különlegessé, titokzatossá, majd szépül kitörölhetetlen emlékké bennünk az évtizedek opálos optikáján át. Végigballagtunk ma az iskolán, a feldíszített tantermeken, folyosókon, a fiatalabb társak sorfala előtt. Láttuk tanáraink meghatott tekintetét, és valamit megértettünk. Megértettük, hogy ez most csak nekünk szól. Most mi ballagunk. Az ajkunkról felcsendülő dallamok pedig a búcsú nehéz pillanatait vetítették előre: a valódi elválást az osztálytársaktól, tanárainktól és az iskolától.

Jó volna egy pillanatra megállítani a szárnyas időt. „ Gyönyörű percek, ne, ó ne fussatok…” Jó volna még kicsit diáknak maradni, nyugodtan vagy izgatottan a padokban ülni, s megkönnyebbüléssel hallani újra és újra a kicsengetést.

Most szabadság vár minket, de előttünk állnak az első igazi próbák: az első, igazi TÉT. Közös vágyunk a siker. S a próbákat kiállva bizakodhatunk, hogy összerakja majd álmainkat egy reménytől sugárzó reggel, s nem hordja szét esélyeinket a fölénk tornyosuló idő tolvaj sereggel. Talán lazítva és nem lázítva leszünk könnyedek, mint egy szárnycsapás az éjen. Talán igazi ábrázat és nem káprázat tekint felénk, s belénk a tükörből, túl minden téten. Talán egy láthatatlan röntgen-fényben a csigolyákban feszülő „még”-ben valami ragyog. Talán elárulják titokzatos ábráikkal a jövőt, az ég hangtalan kakukkjai, a csillagok.
Tisztelt Igazgatónő! Kedves Tanáraink!
Ahogy a gyökerek a földben sohasem várnak jutalmat, amiért az ágakat termővé teszik, úgy Önök sem vártak soha köszönetet, amiért tudással tápláltak minket.
S mára az elvetett mag erős tölggyé vált, amit nem tép ki könnyű érdekek hirtelen forgószele. A törzsből kihajtó ágak jó termést sejtetnek, s reméljük, hogy a beérő gyümölcs büszkeséggel tölti majd el Önöket.
Drága Szüleink!
Azt hiszem, most is mindannyian érezhetjük a bennünket körülvevő, óvó, féltő, dorgálva is bátorító pillantásaitokat, melyből sugárzik a szeretet. Ki is tudhatná nálatok jobban, hogy a szeretet nem maga a szó. A szó még nem szeretet. A szeretet tettekből szőtt ember-értelem, magyarázat a hallgatásban, a mindenség értelme felé kilőtt, de soha nem sebző nyílvessző. Olyan mindannyiunknak bátorságot adó, vállunkat láthatatlan kézként irányító erő, mely belső tartalékként szolgál számunkra, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak és védtelenek a próbák kereszttüzében, hogy tudjunk emberséggel boldogulni, igazságtalanságokat és konfliktusokat legyőzni, hinni a jövőnkben.

Fennmaradni és újrakezdeni csak azok tudnak, akik meg tudják őrizni magukban a szülőktől kapott lelkierőt. Magam és társaim nevében ígérem, hogy mi örökre lelkünkbe zárjuk ezt az útravalót.
Kedves alsóbb éves Diáktársak!
Búcsúznunk kell, a mi időnk lejárt. Ám az itteni tanulás, a tudás, a hely szelleme – mindnyájunkat egy életre visszahív, visszahúz.
Kedves ballagó negyedikesek!
Nem is olyan rég egy szeptemberi fuvallat hozott minket a szélrózsa minden irányából, s összekötött bennünket egy csokornyi bársony-szirmú virággá. Most az élet szele kap szárnyra, s az eddig egyben tartott csokrot szirmokra szaggatva szétrepíti. Ám az összetartozás szép érzését, a közös munkálkodás örömét, ki nem tépheti.
Búcsúzóul vésődjön lelketekbe:

„Nehéz most titeket elengedni,
az együtt töltött perceket elfeledni.
Eszünkben van sok szép emlék,
melyet soha nem felednénk!”

Prikoszovich Kristóf

12. A

Mi mindig búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Remenyik Sándor