Az új puszta

Az erdőt kiirtották.
Fönt vijjogott a sas,
s keservét egy pusztába kiáltá.

Alant megtört ágakon még leveleket zörgetett a szél,
színük piros volt, lángolón piros, mint a vér.
Földre zuhanó tehetetlen törzsek robaja
emlékét idézi az üresség megadó sóhaja.

Kismadár ugrál a tuskókon, s pityergi bánatát.
Kicsi csőrén szalajtja ki lelke áradatát.
Megleng a fű apró szárnyacskája verdesésétől,
csepp harmat fut le róla: egy könny a semmitől.

Ám eltűnik a könnycsepp, a kelő Nap felszívja.
De az új puszta e könnyét minden nap elsírja.
Így emlékezik. Amíg kín a kín, ő nem felejt.
Semmibe vett sarjaiért megkeserült könnyet ejt.

És nem adja át magát a nemlétezés mezsgyéjének!
Az új pusztának talajából facsemete tör az égnek
véznán bár, de szilajul,
s kimondatlan szabadul
belőle a szó:
az emberé bár a hatalom,
de az én erdőmet nem adom!

Sümegi Tamás