Verselj másképp!
Nem
kenyerem
eme
versek
s
nemes
mesterek,
E
remek emberek
embertelen
vesztegetése.
Maga
majma,
Ha
más malma
átkát
hajtja,
S
álmává
magának
azt
andalgatja.
„Ím,
így írt
Ő! ős
Hős!
Most
másold, marha!”
Még
hogy mű,
mi
más mondatát mondja! Mesterkélt
munkát
majd
magasztal
mennyei
malaszttal
más
majma.
Ha
vár
mesterkéltet,
Hamis
hamvast,
Megkapja,
ha akarja.
De
más tollát
nem
forgatom;
Inkább
leszek
magam
s kóbor barom.
Eljön egyszer majd a nap…
Eljön
egyszer majd a nap,
Óra,
vagy pillanat,
Mikor
már nem lesz szép nő e földön.
Nem
lesz oly édes a bor mámora.
Nem
zaklat majd többé ősi ösztön,
Halkká
lesz a muzsika moraja.
Nem
hallod többé koccanását
Korsóknak
barátaid kezében,
Mikor
megérzed lobbanását;
Szerelmednek
szerelmét szép szemében.
Ébredés
Tizennyolc
év kellett,
Hosszú
megpróbáltatások mellett,
Mire
ráébredtem
kinek
kell megfelelnem.
Önmagamnak.
Nem
érdekel, mások mit akarnak,
Lehullt
az álca
Sanyarú
átka.
Már
nem kell arra kelnem,
Hogy
a rám erőltetett jellem
rabrácsai
mögül figyelve
várjak
megváltó jelre,
Mert
e jel ÉN vagyok.
S nem
a nagyok,
Kik
szeretik szabadnak hinni magukat,
Miközben
test börtönében mossák agyukat.
De ÉN
már szabad vagyok:
Csak
azt akarom, amit én akarok.
Készen
kapott álmok ezer hamis fénye
nem
csalogat már a messzeségbe,
Mert
látom már sajátom.
Nem
baj, ha te nem, barátom!
Hívhatod
ezt lázadásnak,
Röpke
változásnak;
Mert
mind igaz.
De
nem kell e grimasz,
Mert
magam, a felszín-én ellen lázadok,
és
nem érdekel már, áldotok vagy átkoztok.
Kivívtam
szabadságom,
Ahogy
őseim tették vala;
S ha
újra elvesztem, hadd aludjam igaz álmom,
Mert
akkor már csak egy senki térhet haza.
Buzdításnak való
Mondj
öt mondatot, s tudom, miként beszélsz.
Meséld
el öt történeted, s tudom, miért élsz.
Mondd
el öt gondolatod, s ismerem észjárásod,
mesélj
öt barátodról, s ismerem összes barátod.
Álmodozz
kedvesedről, de nem fogom megérteni.
Miért?
Mert ha igazán szereted, szívedből és tisztán,
szívedben
és álmaidban mindig meg fogod szépíteni;
ezért
teremhet neki vers csak tieden, s nem más száján.
Mondd
el álmaid, minden apró vágyadat, nem fogom érezni.
Miért?
Mert ez mind tiéd, s ez tesz téged egyedivé, naggyá;
ezek
mind hiába hasonlók, mint másoké, mindig fog különbözni.
Ne is
próbáld magad más szavába burkolni, nem válsz ugyanazzá.
Ne
akard másnak szép emlékeid meséltetni, úgysem fog menni.
Miért?
Mert mind-mind egy érzés vagy másik őrzött mementó,
melyek
szívedben és elmédben élnek. Nem fog ez másképp lenni.
Hisz’
ezekkel nem rendelkezik más, csak te; se Isten, se Mephisto.
Így
hát kérdem én, minek vársz, hogy papírra vessenek? Mit remélsz?
Miért
próbálod ócska költő tollába vetni ihleted, miért nem írsz?
Más
nem fogja leírni szerelmed szeszélyét, emléked vagy álmod;
úgyhogy
pennát a kézbe, érzést a szívbe! Ezt javasolja kötő barátod.
Fiatal a nyár
Az élet sűrűjében
Levelek vagyunk mi egy almafán.
Némán ingunk a csendes szélben
A létnek ezernyi mámorán.
Nem nézzük a fát, sem a tájat,
Nem nézzük, mi minket áthat,
Hisz, az még várhat.
Szétnézni ráérünk zuhanva
Ha friss szellő lágyan suhanva
Görget a tikkadt őszi földön,
Mikor a szabadság lesz a börtön
S visz a lét szélsebesen rohanva.
Árkok-bokrok közt fel-felbukkanva
Látjuk még mi egymást néha.
Az élet sűrűjében
Levelek vagyunk mi egy almafán.
Tépjen minket bármi,
Majd csak fenn akadunk a világ ág-bogán.
Búcsú a barátoktól
Ó mondd, látod-e még
A nyíló ibolyát;
Ó mondd, hát hallod-e még
A parknak zsivaját?
Ó mondd, hát lát-e még
Minket a világ;
És mondd, látjuk-e mi még
Egymás mosolyát?
Megszakadt száz emlék,
Sorsunk kusza már.
Bár létünk titkos létét
Elfeledni fáj,
Tudjuk már réges-rég,
hogy mégis muszáj.
Visz az élet, cél a lét,
De addig a fény vár,
Mi örök lánggal ég
S mi magába zár.
Dicsfény ez; szép türkizkék,
Mit nem fog már a sár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése