Sosem volt különösebb titok a nézők számára, hogy a
szombathelyi Weöres Sándor Színház szereti az aktuális politikát belecsempészni
előadásaiba. Így történt ez a Mandragóra című előadásban is.
Egy hideg, decemberi hétfőn bérletem második
előadására igyekeztem a színházba. Az előtérbe belépve csinosan felöltözött
lányok, daliás urak várták az előadás kezdetét, mely most a Márkus Emília terem
színpadán játszódott. A helyemet elfoglalva, a színpad felé fordultam s Párizs
látképe köszöntött vissza, a színpadot takaró függönyön. A fények
elhalványultak, s elkezdődött.
A férfi főszereplő
még mindig reménytelenül szerelmes egykori diáktársába. Képes érte feladni
nagyvárosi életét, s hazatérni egy szinte ismeretlen magyar kisvárosba,
(esetleg község?) ahol a lány él, hogy elhódítsa őt férjétől. A férjtől, aki az utóbbi időkben a környék (
s talán az ország ?) legsikeresebb és leggazdagabb vállalkozója. Akinek félnivalója nincsen, hiszen ellenlábasai már alulról szagolják az
ibolyát, vagy elmenekültek jó messzire. Most is éppen egy új golfpályát épít, a
környék újgazdagainak. Egyetlen bánata van csupán, hogy nincs örököse, aki
hatalmas birodalmát átvenné.
Ez idő alatt a fiatal férfi próbál a lány közelébe jutni, s
becserkészni őt. Nincs nehéz dolga, hiszen a lány nem boldog, talán mert a
házasságkötésnél inkább számított, hogy hány számjegyű összeg van a férj
bankszámláján, mint a valódi érzések (nem ismerős az olvasónak?)
S hogy szerelmük beteljesedhessen, tőrbe
csalják a naiv férjet, aki képes bármit megtenni (és bármennyit fizetni) hogy gyermeke szülessen.
.
A hős szerelmest a férjnek tudós képében mutatják be, aki tudja a
gyógyírt, ám komoly hátulütője van a mandragóra italnak....
Az előadásban minden adott volt, hogy élvezhessük. Az
elvakult szerelmes, a dörzsölt ügyvéd, a köpönyegforgató anyós, és az oly naiv
vállalkozó, a papot pedig még nem is említettem. A téli hidegben megérte
kimerészkedni a melegen fűtött lakásból, és megnézni a darabot. Ugyanakkor
megrémisztett, hogy egy ember mennyi mindenre képes célja érdekében, s milyen
butává és elvakulttá tud válni. Az előadás sokszor mosolyt csalt a nézők arcára, hazafele
azonban, a korábbi mosoly lehervadt arcomról s inkább kétségbeesést éreztem; azt hiszem azért, mert túlságosan hasonlított jelenünkre.
Németh Dolóresz 12/B
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése