Színház, zene, profizmus
A színház varázslat. A jelmezek, a kellékek, a díszlet és persze a kiváló színészek. A színház kiszakít a szürke hétköznapokból, olyan tájakat és embereket ismerhetünk meg általa, amikre a valóságban nemigen van lehetőségünk. Egy színházi darab mindig más, hiszen élő játékról beszélünk, nem filmről. Ennek a játéknak a végén a színészek óriási ajándékot kapnak a nézőktől: a tapsot. Ez a taps nemcsak nekik szól, hanem a színdarab megannyi "háttérmunkásának" is. A Weöres Sándor Színház korrepetitorával, Falusi Anikóval beszélgettem.
- Mit takar pontosan a korrepetitor kifejezés?
- A tanulóknak a korrepetálás azt jelenti, hogy valamire felkészíteni, a zenében pedig azt, hogy segíteni megtanulni egy zenés darabot.
- Kik működnek közre a darabok zenei oldalának megtanulásakor?
- A fő rendező mellett legalább olyan fontos ilyenkor a zenei rendező is. Ő felügyeli a produkciót, a korrepetitor pedig megtanítja a dalokat. Az én esetemben ez kicsit más, hiszen én éneket is tanítok. Ha egy színész erre igényt tart, azzal hangképzés szempontjából is foglalkozom.
- Milyen stádiumai vannak egy zenés darab próbafolyamatának?
- Az első lépés a dalok megtanulása. Itt optimális esetben nincs rendezői kéz, csak a zongora van, a színész van és én vagyok. A következő lépés a darab prózai oldalának megtanulása, tehát az olvasópróbák. Ezután a produkció színpadra kerül, beteszik a zenei betéteket, először csak zongorával. Miközben a dalbetétek lassan beépülnek a prózai szövegbe, a zenekar már próbál. Az utolsó stádiumban a zenekar, az énekes- és prózai szerep együtt van jelen.
- Az ön jelenléte a próba melyik stádiumában szükséges?
-A legfontosabb feladatom az első szakaszban van. Ezután már nem szükséges, hogy mindig ott legyek. Nem is lehetséges, hiszen főállásban az egyetemen tanítok. A színpadi próbákra viszont többször bemegyek, hiszen egy dal rengeteget alakul egy-egy ilyen próba folyamán. Kérem is a színészektől a visszajelzéseket, hogy mit szeretne a rendező hallani. Ilyenkor megint tudok segíteni abban, hogy milyen technikai megoldások szükségesek ahhoz, hogy megszülessen a rendező által kért hangulat. Ekkor a szerepem még mindig nem ér véget, hiszen minden előadás előtt az én segítségemmel énekelnek be a színészek.
- Ők izgulnak az előadás előtt?
- Természetesen. Azt tudni kell, hogy a Weöres Sándor Színház nem zenés színháznak indult. A színészek között nagy különbségek vannak énekesi gyakorlat szempontjából. Vannak, akik eleve is énekes színészek voltak, és vannak, akik csak pályájuk kezdetén tanultak énekelni, de ezt később nem gyakorolták. Nekik is és nekem is kihívás azt megoldani, hogy ez a különbség az előadáson ne legyen érezhető.
- Melyik darabot emelné ki a sok közül?
- Nem igazán tudok egyet kiemelni, mert nagyon sokféle darab volt. Minden új feladat új kihívás elé állított minket. A Lüszisztraté azért volt érdekes, mert csak hallgatók szerepeltek benne. Nehéz volt a bonyolult koreográfiát és az éneklést egyszerre megoldani, de meglepően jól sikerült. Ezt a művet akárhányszor játszották az országban play back volt, itt pedig élőben énekeltek. Az Anconai szerelmesek kedves volt nekem a kellemes zene és a régi kor sajátos hangulata miatt. A nevető emberben bár kevés a zene, de a komolyzenei betét (egy Purcell-ária) érdekessé teszi a feladatot. Nehéz kitalálni, hogy miképp lehet egy ilyen különös hangulatú darabhoz hozzáigazítani az éneklést.
Az interjú végén még gyorsan átfutom a kérdéseimet, hátha van köztük megválaszolatlan. Csak egyet találok, de azt hiszem a "Szereti-e ezt e munkát?" kérdésre szavak nélkül is megkaptam a választ.
Isten ajándéka vagy az ördög játékszere?
Hétköznap délután van, a pontos idő 2-től 6-ig valamikor. Azzal a lendülettel, ahogy belépek a lakásba elsőként ledobom magamról a táskát. Második lépésként leveszem a kabátot és a cipőt. Harmadszor bekapcsolom a tévét. Jó szokás? Nem. Elítélendő? Szerintem nem.
Az elején le szeretném szögezni, hogy ez szubjektív vélemény. Nálam százszor okosabb, műveltebb és tapasztaltabb emberek vitáznak a televízió hatásairól világszerte, eszemben sincs a magam tizenhét évével vitába szállni velük. Kizárólag azért nem raktam minden mondat elejére a "szerintem" szót, mert az szóismétlés.
Tehát a fent említett délután ledőlök a kanapéra a távirányítóval a kezemben és rettenetesen sajnálom magam.(Az vesse rám az első követ, aki még nem érzett így.) Mivel a tévéműsort lusta vagyok megkeresni, elkezdek kapcsolgatni. A felhozatal általában a következő: szappanopera, valóságshow, természetfilm, sportműsor, dokumentumfilm, talkshow, rajzfilm, videoklip és néha egy-egy délutáni film. Az ugyebár elég egyértelmű, hogy melyikek nyújtanak minőségi szórakozást ezek közül. Aki ilyen lemerült állapotban ezeket a műsorokat választja, az előtt őszintén megemelem a kalapom. Bevallom, nekem nem megy, pedig többször is tettem rá kísérletet. (Többek között ennek a lapnak a hasábjain is megjelent tőlem egy "lemondok a heti szappanopera-adagomról" kijelentés M. Kiss Csaba kapcsán.)
Tehát minden nap egy órán keresztül hagyom, hogy a felszínesebb gondolatok világa tisztítsa az agyamat. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy lemerült telefon, amit töltenek. Csak arra kell vigyáznom, ne töltsem magam túl. Legtöbbször a szappanoperáknál kötök ki, de a mesecsatornák is előkelő helyet foglalnak el a rangsorban. Egyébként körülbelül ugyanannyira kiszámítható mind a kettő, csak Thomas, a gőzmozdony aranyosabb.
Persze akkor teljesen más a helyzet, ha kipihenten kerülök tévéközelbe. Olyankor megfognak a minőségi beszélgetős műsorok, érdekelnek a természetfilmek, és, felhúzom magam a szappanoperákon.
A filmekkel kapcsolatban is megvan bennem ez a kettősség. Megnézem azt is, aminek már a második másodpercben tudom a végét, de igazán azokat szeretem, amelyikben nincs habos happy end. Viszont nincs mindig kedvem egy Szabadság, szerelemhez, néha kell az a Los Angeles-i tündérmese is. Akkor is, ha már régen nem hiszek a mesékben…vagyis talán éppen ezért mégis hiszek bennük.
Szerintem a televízió sem nem átok sem nem áldás, hanem egy lehetőség, amit tudni kell használni. Persze nagyon sok vele a baj (beszélhetnék az agresszív rajzfilmek következményeiről, a tévé személyes kapcsolatokra gyakorolt negatív hatásáról. vagy a pénzhajtó, igénytelen műsorokról.)
Az én véleményem szerint a "TV-betegséget" kezelni lehet, gyógyítani nem. Utóbbihoz az emberi természetet kellene alapjaiban megváltoztatni. Szerintem.
Sugár Viktória
Nagy Lajos Gimnázium
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése