Tanárportrék 21. : Szikszainé Pallósi Patrícia

Meséljen a diákéveiről!

Nagyon jó emlékeim vannak róla! A Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, ami akkor egy másik épületben működött a Széchenyi utcában. Abban az időben még úgy volt, hogy oroszt tanultunk általános iskolában kötelezően mindenhol, viszont volt három olyan iskola Szombathelyen, ahol emellett német oktatást is elindítottak, a Hámánban, a Derkovitsban meg a Désiben. Én az utóbbiba jártam, mert ehhez laktunk közel a szüleimmel. Fantasztikus némettanárom volt, nagyon megszerettem ezt a nyelvet, és akkor még volt a Nagy Lajos Gimnáziumban haladó németes osztály, úgy gondoltam, hogy mindenképpen oda szeretnék menni. Nagyon féltem az elején attól, hogy hogyan fogom megállni a helyemet, de imádtam azokat az éveket. Nem voltam egy nagy bulizós típus, leginkább tanulással töltöttem az időmet, viszont nagyon jó osztályközösségünk volt, sokat mentünk a Balatonra, osztálykirándulásokra, amiket nagyon élveztem. Ezen kívül mi szerveztük az iskolabüfét, ami nagy szónak számított.

Emlékszik valamilyen komolyabb diákcsínyre?

Nem voltam igazán „csínytevő”, de egyre emlékszem, amit csak úgy mertem megcsinálni, hogy az egész osztály rászánta magát. Valamiért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be az egyik órára, mert a fiatalság bolondságával azt gondoltuk, hogy mindent megtehetünk. Aztán persze ebből elég nagy balhé lett...

Mindig tanár szeretett volna lenni?

Nem, fogalmam sem volt róla, hogy mi szeretnék lenni. Egy dolog volt biztos, hogy a németet imádtam. Ez ilyen nagyon fura dolog, de hogyha nyelvtanilag nehéz mondatokat kell összeállítani, akkor azért oda vagyok, magával ragad a feladat. Minél bonyolultabb, annál jobb! Ezt korán észrevettem, így a német szak egyértelmű volt, de azt nem döntöttem el, hogy akkor tanár leszek vagy fordító, esetleg tolmács. A magyart is nagyon szerettem, olyan tanárom volt, aki rengeteget olvastatott, és úgy tanította az irodalmat, hogy beszélgettünk a művekről. Ezért mentem magyar-német bölcsészkarra. Szegedet pedig azért választottam, mert negyedikben ott voltunk osztálykiránduláson, és nagyon megtetszett a város, így a szegedi egyetemet jelöltem meg elsőnek. A magyar felvételi nagyon nehéz volt, de szerencsére felvettek. Az egyetem után Szentgotthárdon kaptam állást egy nyolc osztályos gimnáziumban, így 10 és 18 év közötti diákokkal találkoztam. Azt azonnal éreztem, hogy ez nekem nagyon tetszik, és főként a középiskolás korosztállyal jól tudok kapcsolatot teremteni. Visszagondolva úgy vélem, hogy fantasztikusan jó választás volt a tanári pálya, kedvelem hivatásomat, mert örömöt ad, folyamatosan kihívások elé állít.

Milyen érzés újra a „Nagy Lajosban” lenni?

Hihetetlenül jó érzés itt tanítani és ilyen motivált diákokkal foglalkozni! Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult, és itt lehetek. Előtte a vépi középiskolában dolgoztam, ami nagyon jó tapasztalat, és életre nevelés volt. Azt hiszem, nagyon fontos volt ahhoz, hogy ki tudjam alakítani a mostani önmagamat. Nehéz sorsú gyerekekkel találkoztam, akik nagyon hálásak voltak és annyi szeretet adtak, ha egy kis odafigyelést vagy a törődést érzékelték. Ott tanultam meg, hogy minden gyerek más képességű, és igenis adni kell lehetőségeket számukra, és fontos a tanulásra ösztönözni, mert azzal az eggyel lehet kitörni.

Említette, hogy Szegeden tanult. Emlékszik olyan szavakra, kifejezésekre, amik idegenek voltak?

Igen. Azt sosem felejtem el, amikor az első karácsonykor az évfolyamtársaimmal meg a csoporttársaimmal arról beszélgettünk, hogy hol szedték már le a fát, és akkor valaki közölte, hogy „Igen, mi már lebontottuk.” Én meg csak álltam előttük, nagyon meglepődtem. Mi lebontani házat meg falat szoktunk. Illetve tanítási gyakorlaton is szembesültem ezzel, az elemet mindenki két l-el írta, mert úgy ejtik. Ez olyan, mint nálunk a „szöllő”. Azt találtam még nagyon érdekesnek, hogy voltak szegedi évfolyamtársaim, akikkel összejártunk, és amikor egyesével velünk beszélgettek, akkor ugyanúgy szóltak hozzánk, mint ahogy mi is beszéltünk. Viszont abban a pillanatban, amikor egymáshoz fordultak, azonnal „ő”- zésre váltottak, és észre sem vették, csak nekünk volt furcsa. A nyelv-váltás az identitás fontos, értékes eleme, és ma is nagyon szívesen emlékszem erre a korai szembesülésre. Jó, hogy élményszerűen idézhetem.

Van kedvenc írója, költője? Esetleg olyan mű, ami különösen nagy hatást gyakorolt Önre?

Ez nagyon nehéz kérdés így magyar szakosként, mert tényleg olyan magyartanárom volt, hogy állandóan olvastunk, és én szerettem ezt. Amikor Shakespeare Hamletjét vettük, akkor  az egész életműre kíváncsi lettem, kivettem a Shakespeare összest, és elkezdtem olvasni a drámákat. Ugyanez történt Molière-nél. Nagyon nagy hatással voltak rám az orosz realisták, gimiben olvastam először a Háború és békét, amit nem tudtam letenni. Az egyetemen Kundera vonzásában éltem, illetve nagyon szeretem Thackeray, angol írót, Márai Sándort és természetesen a német regényeket. Középiskolában jártam versmondó versenyekre is, akkor Szilágyi Domokos és Hervay Gizella álltak hozzám közel, most Szabó T. Annáért rajongok, valamint Kiss Judit Ágnest is nagyon szeretem.

Úgy tudom, hogy Tanárnő járt ritmikus sportgimnasztikára (RSG). Mesélne róla egy kicsit?

Nagyon imádtam! Három éves koromtól kezdve hordtak a szüleim, akkor még RSG-nek hívták, most már csak RG. Úgy szerettem zenére mozogni, teljesen elvarázsolt a finomságával és a lágyságával. 18 éves koromig nem is hagytam abba. Gimnazista koromra egy annyira jó társaság kovácsolódott össze, hogy akkor már nemcsak a sport miatt, hanem emiatt is minden edzésre elmentünk, pedig nagyon későn voltak. Nagy Veronika tanárnővel jártam együtt, volt egy 6-os, 8-as csoportunk, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Pár évvel ezelőtt újra összeálltunk, megcsináltuk a legutolsó szalag gyakorlatunkat, és tényleg annyira szerettük csinálni, hogy ennyi év távlatából még mindig emlékeztünk rá. A szalag a kedvenc szerem azóta is. (Ezen kívül van labda, buzogány és kötél, illetve szer nélkül is lehet gyakorlatot csinálni, amit szabadgyakorlatnak hívnak.) Nagyon örülök neki, hogy a lányom is kedvvel műveli ezt a sportágat.

Mit csinál szívesen szabadidejében?

Legszívesebben a családommal töltöm. Elmegyünk kirándulni, túrázni, síelni, vagy csak szánkózni, ha véletlenül van hó. Vagy kimegyünk a “hegyre” -ott Sótony környékén csak így hívják-, és dolgozgatunk, sütögetünk, egyszerűen csak együtt van a család. Nagyon szívesen megyek a gyerekeim meccseire, bemutatóira, varázslatos dolog nézni őket, anyai büszkeséggel tölt el. Igyekszem kihasználni azt az időt, amíg még itthon van a lányom is. Most fejeztem be egy három évig tartó tanulást családom és munkám mellett, ezért mást nem is nagyon szeretnék csinálni, a feltöltődést részesítem előnybe.

Mit tanácsol a korosztályunknak?

Próbáljátok meg megtalálni mindenben az örömöt, a boldog pillanatokat, és maradjatok hitelesek! Illetve nagyon fontos, hogy ápoljátok emberi kapcsolataitokat, és tanuljatok meg megbocsátani.

Milyen tárgyat hozott magával? Miért?

 

Ezt a nyakláncot hoztam. Eddig egyszer voltam itt osztályfőnök, a kapcsolat nehezen indult, viszont a végére úgy éreztem, hogy nagyon egy hullámhosszra kerültünk, és rátaláltunk arra az útra, amin közösen tudtunk haladni. És ez az ajándékuk annyira melengette a lelkemet, a szívemet, azóta is úgy érzem, hogy ennél jobb és tökéletesebb ajándék nincs, hiszen mindannyian ott vannak rajta, és azt is észrevették, hogy szívesen viselek nyakláncokat. Benne van az egész szeretetük. Hálás vagyok tanítványaimnak, hogy több, hasonlóan egyedi meglepetésben lehetett részem. Ezért is érzem azt, hogy nagyon jó pályán vagyok, mert ilyen visszaigazolásoknál nagyobb öröm egyszerűen nincsen. Úgy érzem, segíthetek elindulni diákjaimnak jövőbeli útjukon, át tudok nekik adni valamit a saját értékeimből. Én meg egy kicsit talán fiatalosabb maradhatok ebben a környezetben.

Köszönöm a beszélgetést.

Kővári Dorottya 12/A