Tanárportrék 6.

A  2014/15-ös tanév legsikeresebb cikkei a Tanárportrék voltak. Ezt folytatjuk az alábbi -kissé rendhagyó módon- készült riporttal.  A kérdéseket Némethy Zsófia 12/A és Vincze Bence 12/B állították össze és küldték el még a téli szünet előtt a tanárnőnek, aki hamarosan válaszolt is. Így a 2016-os évet  egy újabb tanárportréval indítjuk.
Tar Patrícia tanárnő szeptembertől tanít iskolánkban magyart, de nevét hamar megismerhettük, mert 1) ő lett a Vas Népe Sétaprogramjának iskolai  mentora, (a rovatban a legutóbbi, karácsony előtt megjelent  "enelgés" diák által jegyzett cikket már itt a blogon olvashatjátok  is)
 2) november 25-én  Patrícia tanárnő szervezte meg azt az iskolai szavalóversenyt, ahol  kortárs költők verseiből készültek fel a  résztvevők. (Erről blogunkban december elsején írtunk.)
Kívánjuk, hogy Patrícia tanárnő lelkesedése maradjon töretlen és örvendeztessen meg bennünket - irodalomszerető diákokat és tanárokat - még további sok jó ötlettel és programmal. Előre is köszönjük!!! 

    Meséljen a középiskolás éveiről! Mindig a magyar iránt érdeklődött, vagy más tantárgyak is közel álltak önhöz?

Remek középiskolás éveim voltak! A Művészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban Julika néni igazgatósága alatt/Vizkeleti Julianna, a szerk./ olyan értelmes szabadságot, lehetőségeket, élményeket kaptunk, ami máig összetartja az osztály tagjait. „Művészetis gimisként”elsősorban a művészetek érdekeltek: olyan tanárokkal, mint Masszi Ferenc, Torjay Valter vagy Fűzfa Balázs a művészet, az alkotás tényleg részévé vált az életünknek, legyen szó festésről, színjátszásról vagy filmről. Természetes volt, hogy egy Fellini-film kedvéért,  vagy azért, hogy meghallgassuk zeneis barátaink gyakorlását, órák után is a suliban maradunk. Minket tényleg úgy kellett néha hazazavarni az iskolából… Az irodalomra talán azért esett a választás, mert a legtöbb elismerést Fűzfa Balázs magyartanáromtól kaptam.  Zene nélkül nem igazán tudok létezni, ahogy képek nélkül sem, de az irodalom, pontosabban az irodalomkritika és –elmélet az a terület, ahol talán én is képes vagyok „alkotni”.

Mit gondol, megéri a mai fiataloknak a magyar nyelv irányába továbbtanulni?

Hát, sosem gondolkoztam túl logikusan, és azt hiszem, manapság amúgy sem nagyon látjuk, hogy mi a jó döntés. Az „éri meg”, ami elégedetté tesz, ami küzdelem árán ad örömet, ami hiányozna, ha nem lépnénk meg.  A középiskolás években mindenkinek rettentően fontos lenne az irodalomban és a nyelv működésében való elmélyülés. A szövegek „dekódolása”, a beszédhelyzetek feltérképezése, a szövegtípusokban való jártasság olyan alapvető kompetenciával vértezhet fel, ami első lépés a posztmodern információzuhatagában való eligazodáshoz: szelektáláshoz és önkifejezéshez egyaránt. Az jó, ha valaki szereti a verset, vagy élvezettel olvas egy regényt. De a középiskolában, ha jól csináljuk, ennél többet tanítunk: önmagunk kifejezését és a világ jeleinek megértését, ha ez nem túl fellengzős.

 Ki a kedvenc írója/költője?

Felsorolhatatlanul sok a kedvenc, az elhagyhatatlan. Ha mégis ki akarnék egyet-egyet emelni, ilyen állandó újraolvasott Ottlik Budája, Márai A Garrenek műve című ciklusa vagy Kosztolányi lírája. Virginia Woolf és Simone de Beauvoir  könyvei is újra elő-előkerülnek. A pécsi egyetemi  évek hozadéka a régi magyar irodalom iránti rajongásom: Pázmány, Pesti, Heltai, Bornemisza művei  fegyelmezett olvasást kívánnak, s jutalmul élvezettel töltik el e gyönyörű nyelv csodálóit. Kortárs irodalmat pedig olvasni kell: irodalmat tanítok, tehát a hagyománynak arról a részéről, melyben éppen állok, tudni, beszélni kell.

      Vannak saját művei?

Szépirodalmi még nincsen, leszámítva a fiaimnak írt naplót. Az egyetemi évek óta írok viszont kortárs irodalomkritikát, főként a Kortársnak, az Életünknek.

      Volt élete során, esetleg kamaszkorában olyan könyv, ami nagy hatást tett önre?

Konkrét mű, azt hiszem, nem. Inkább a könyv, mint élmény felfedezése rémlik. Mikor, 7-8 évesen, rájöttem, hogy a szüleim könyvespolcán sorakozó megannyi kötet új történet, lehetőség, kaland.

     Mit élvez és mit kevésbé a tanári munkában?

Nagyon szeretek fiatalok között lenni, egyszerűen az, hogy főként  friss és humoros, kreatív és önmagukat épp kibontakoztató emberek vesznek körül, ez pótolhatatlan. Aztán nagyon szeretem, ha tudok adni valami: egy gondolatmenet célba ér, és látom a szemeken, hogy ez a padokban ülőknél is megtörtént. Vagy közösen rájövünk, hogy a Tankcsapda is valami olyasmit mond, amit Tolsztoj az Ivan Ilijics halálában, hogy a Quimby is arról énekel, amiről Rimbaud valaha, és hogy ehhez nekünk, mindnyájunknak közünk van. Ezek jó pillanatok. És, akiket tanítok vagy eddig tanítottam, tudják, mi az, amit nem kedvelek: utálom a szemtelenséget, a tahóságot, a tiszteletlenséget, a diszkriminációt. Nem csak a tanárral szemben: egymással szemben.

      Mint a Séta új vezetője, milyen tervei vannak?

Túl vagyunk a SéTA program idei első félévén: nagyon elégedett vagyok, hiszen két lapszám kivételével mindegyikben benne voltunk. És fontos, hogy nem arról szóltak az írások, hogy de szép évszak az ősz, vagy, hogy mit vegyünk fel a diszkóba. Tulajdonképpen könnyű dolgom van, hiszen a Nagy Lajosban rengeteg olyan dolog történik, amiről érdemes írni. És vannak diákok, nem is kevesen, akiknek érdemes írniuk.

 Mit tanácsolna a mai középiskolásoknak, mit tartsanak szem előtt a négy év során?

Nem hiszem, hogy ilyesfajta tanácsot valaki komolyan venne… Mi sem tettük volna! De ha mégis mondanom kéne valamit, akkor talán, hogy egymást. Igen, valamiféle carpe diem-szerű gondolattal, hogy figyeljenek önmagukra és egymásra, egymás pillanataira is. Mert nagyon megatározók.

És a végszó  legyen Galilei-től:

„Semmit nem lehet megtanítani egy embernek. Csak segíteni benne, hogy rátaláljon önmagán belül.”