"A legnagyobb ajándék, amit embertársadnak adhatsz, az, hogy őszinte szívvel figyelsz rá."
/ Richard Moss/
Már nem is emlékszem, mi volt az első gondolatom, amikor jelentkeztem Derhán Ilona tanárnőnél önkéntes segítőnek a Szakosított Szociális Intézetbe, de az biztosan nem, hogy attól, hogy segíthetek, én is felhőtlenül boldog lehetek, és ez mélyen megérinthet. Pedig így történt.
Pénteki napot írtunk -csak pár napja történt. Ez volt az első tavaszias nap. Az iskolai megemlékezés után elindultunk, a Nagy Lajos Gimnázium 9.A osztályos tanulói, hogy a húsz perces kis műsort, melyet ti is láttatok, s melynek összeállítását Dragománné Tiszai Katalin tanárnőnek köszönhetjük, előadjuk a Szakosított Szociális Intézet lakói számára is.
Az osztályomból talán csak öten-hatan voltunk már itt valaha is, a többiek kicsit bizonytalanul lépkedtek a félhomályban úszó folyosón, s kételyeiket halkan suttogva osztották meg a mellettük jövő emberrel. Magamban csak mosolyogtam, hiszek egy hete pont így jöttünk mi is; hatvan lelkes önkéntes, akiknek a szeme nem bírt betelni a látvánnyal, s mohón sutyorogtuk társainkkal mindazt, mi eszünkbe jutott. Lassan odaértünk a tornaterem bejárata elé, s izgatottan toporogtunk ott; levettük a kabátunkat, szerveztünk, rendeztünk, sorbaállítottuk magunkat, és vártunk... Majd kezdődött a műsor, s mi bevonultunk.
"Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje.." - szólt a magnó, s a magnóval együtt énekelt néhány ember a közönségből. Egy vak úrnak, aki elől ült, szemében nem apadt a könny árja. Énekelt, sírt, könnyeit törölgette... Torkomban nekem is gombóc dagadt.
Az első sorban ült még Erzsi néni is, a tolószékes hölgy, aki mosolyogva felénk intett. Nekünk integetett, az önkéntes program tagjainak, mert felismert minket. Minden gördülékenyen ment. Talán, mert olyan sokszor elpróbáltuk, talán mert biztosak voltunk magunkban, de leginkább azért, mert biztosak voltunk a közönségükben; a sok idős hölgyben, és úrban, akik velünk szemben ültek, s arcukon a mérhetetlen hála, öröm, és meghatódás. Akkor, és ott jöttem rá igazából, hogy egyszer én is meg fogok öregedni, s akkor nekem is olyan hatalmas ajándék lesz mit pár csetlő-botló, rekedthangú, lámpalázas kamaszfiú és kamaszlány nyújt felém; húsz perc, mely visszaránt a múltba, s régi, iskolás emlékeket idéz fel, vagy éppen húsz perc, melyben úgy érzem majd, hogy semmi sem változott sok-sok emberöltő távlatából sem. Húsz perc, melyben a XXI. századi diák olyan, mint a XX., vagy épp a XIX. századi. Egyeseknek húsz perc a külvilágból, másoknak pedig húsz perc remény, húsz perc, melyben rég látott unokákra gondolnak, vagy... Vagy bármi másra!
S nekünk, a már nem gyerek, de még nem is felnőtt tizenéveseknek is hatalmas ajándék volt, hogy itt szerepelhetünk. Rádöbbenhettünk, hogy adni mekkora öröm; pár félénk mosoly, néhány a meghatódástól könnyes arc mennyit ér, s hogy húsz rövidke perc örök emléket adhat.
Kustos Júlia
9.A
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése