Meséljen diákéveiről!
A Kanizsai Dorottya Gimnáziumba jártam középiskolába, nagyon
szerettem az alma materem bensőséges, családias légkörét. Sosem tartoztam a hangadók közé, inkább
otthonra hagytam a csínyeket, pajkosságokat. Falun nőttem fel, emiatt úgy
éreztem, hogy hátrányból indulok a városban élő társaimmal szemben, így
igyekeztem nagyon sokat tanulni, és természetesen rengeteget olvastam.
Miért a magyar-orosz szakot választotta?
Mindig tanár szerettem volna lenni, érdekelt a tudás
átadása, s a könyvek között éreztem otthon magamat, így a magyar szak
választása egyértelmű volt. Akkoriban, a ’80-as évek elején az orosz kötelező
nyelv volt, és ha a nyelvvel meg kellett is küzdenem, az irodalmát nagyon
szerettem: egy nyáron át Dosztojevszkij művei, a Karamazovok, a Félkegyelmű, a
Bűn és bűnhődés voltak az olvasmányaim, de Csehovot, Turgenyevet is szívesen
olvastam. Így ez a szak is adta magát. Hosszabb ideig tartózkodhattam
Moszkvában, illetve Péterváron, ahol irodalmi barangolásokat, életre szóló
kulturális élményeket szereztem. A Tretyakov képtár, az Ermitázs, a Bolsój
Tyeatr előadásai felejthetetlenek.
Volt esetleg olyan diákcsíny, amire szívesen emlékszik
vissza?
Az orosztanáromtól féltem, volt olyan óra, hogy beírt három
egyest is a naplóba. Pedig mindig készültem, sőt: bizonyítási vágyam volt, hogy
folyékonyan beszélek. Az egyik óráján egy Csehov- darabot kellett előadnunk az
osztálytársaimmal, A csinovnyik halálát, amit egy kicsit átírtunk. Egész
előadás alatt nyálat gyűjtöttem, hogy a végén, amikor a tábornokot le kell
tüsszentenem, egy jó nagyot tudjak köpni az egyik szereplő fejére, aki, mivel
megbeszéltük ezt a dramaturgiai fordulatot, úszósapkát húzott a fejére. A köpés
hatásosságáról csak annyit, hogy kilógott az elégtelen a naplóból az óra végén.
De a többieknek tetszett az átirat, senki nem nézte ki belőlem, hogy a
vagányság terén tehetséges vagyok.
Milyen volt elkezdeni tanítani?
A főiskola elvégzése után a mai Puskásban kezdtem a pályám,
ahol egy elég nagy létszámú, csupa fiúkból álló épületvillamossági technikus
osztálynak lettem az osztályfőnöke. Nagyon kicsi volt köztünk a korkülönbség,
szinte korosztályuk voltam, így különösen szerettek tanulni az óráimon, könnyen
megtaláltuk a hangot.
Itt, a Nagy Lajos Gimnáziumban óraadást vállalt. Tudjuk,
hogy az egyetemen is tanít. Nehéz volt összeegyeztetni az egyetemi és a
középiskolai teendőket?
Ez egyáltalán nem volt nehéz, nagyon szerettem itt tanítani,
nagy értékeket kaptam ebben az iskolában. Hálás vagyok a sorsnak, hogy 25 év
után megtapasztalhattam, milyenek az y vagy z generáció fiataljai. Sokat
készültem, gondolkodtam, minden egyes órám előtt izgultam, hogy jó legyen, amit
csinálok. Az egyetemen pedig igyekeztem úgy szervezni az óráimat, hogy mindig
maradjon egy-két óra szünet a gimnázium után, ez kellett arra, hogy át tudjak
hangolódni az egyetemi tanításra.
Van olyan mű, ami nagy hatást gyakorolt Önre?
Egy konkrét könyvet nem tudnék mondani. Volt egy tanárom,
itt, a főiskolán, Lőrinczy Huba, aki sajnos 2007-ben meghalt. Ő volt az a
tanárszemélyiség, aki által a magyar tantárgy átlényegült a végzetemmé. Amit
tudok, gondolok az irodalomról, a századfordulóról, a Nyugat–korszakról, azt
neki köszönhetem. Nagyon szerettem, az általa ajánlott könyveket mindig
szívesen olvastam. Thomas Mann, Hermann Hesse, Kosztolányi, Ambrus Zoltán vagy
Kaffka Margit akkortól a kedvenceim.
Meséljen Kristóf Ágotáról szóló, nemrég megjelent
könyvéről!
1989 sorsfordító volt számomra. Márai Sándor művei akkortól
láttak napvilágot, s volt még egy ismeretlen szerző, akiről szinte alig
lehetett hallani, pedig itt járt az ’50-es években iskolába: Kristóf
Ágota/Agota Kristof. Amikor egy véletlen
folytán anyukámtól megtudtam, hogy
évfolyamtársa volt Kristóf Ágota a KDG-ben,
személyes indíttatást éreztem, hogy felkutassam az életét, minél többet
megtudjak róla. Svájcban már kötelező olvasmány volt, amikor nálunk még nem is
hallottak róla. Elkezdtem kutatni utána,
nagyon érdekelt az írónő háttere, munkássága. Örültem, mikor felkértek a könyv
megírására, szívesen elvállaltam. Sajnos személyesen nem ismerhettem őt, de
testvére, Kristóf Jenő (aki Zalaegerszegen élt, sajnos ebben az évben ő is
elhunyt) sokat segített, rengeteget mesélt róla. Szeretném majd folytatni a
kutatást, hiszen ez a könyvecske élettörténet, amelyet az életmű-kutatással
kell teljessé tenni.
Mit gondol a lírai és az epikai fordításokról? Mennyire
lehet átadni ily módon egy költemény, mű szellemiségét, gondolatait?
A fordítás nehéz feladat, mert, ahogy Kosztolányi Dezső is
írta: „A fordítás mindig ferdítés is.” A fordító óhatatlanul hozzáteszi saját
vonásait, a maga szájíze szerint formálja a műveket, miközben próbálja
megőrizni a szerző stílusát is, ezért tekintjük az átültetőt vetélytársnak,
társszerzőnek. Mind az epikában, mind a lírában bonyolult fordítani, a kettő
között nem lehet nehézségi különbséget tenni. Viszont az szükséges, hogy saját
nyelvünkön megértsük az alkotás „mondanivalóját”, üzenetét.
Van kedvenc filmje, színházi darabja?
Ha filmekre gondolok, akkor kedvencként a Szindbádot
említeném, illetve Fellini Amarcordját. Sajnos, nem tudom követni a
filmművészet újdonságait, lopott időben és meglehetősen szeszélyesen jutok el
moziba.
A Weöres Sándor Színházat nagyon szeretem, óriási dolognak
tartom, hogy annyi ínséges év után a városnak állandó társulata, kőszínháza
van. Igyekszem minden előadáson ott lenni, a premier ünnep nekem. Kedvenc
darabot nem tudnék mondani, a mély darabokat jobban szeretem, ami napokig,
hetekig érik az emberben, ami nem hagy nyugodni, pl. legutóbb A mi osztályunk
vagy A makrancos Kata, Ibsen Kísértetek című darabja volt ilyen. De
természetesen a könnyedebb darabokat is szívesen nézem.
Úgy hallottuk, komolyan táncol. Mesélne erről egy kicsit?
A táncolás, pontosabban a társastánc a hobbim, régóta
dédelgetett álmom. Gyerekkoromban is jártam tánciskolába, egy versenyen azonban
letörött a cipőm sarka, beröpült egy mozdulattal a nézők közé, fél lábon
táncoltam végig a számot, s kizártak a versenyből. A karrieremet ez kettétörte.
Ezután csak felnőtt koromban próbálkoztam tovább, már a férjemmel, akinek
szintén régi álma teljesült. Versenyekre is járunk, ezekre az alkalmakra a
férjem varrja a fellépő ruháimat.
Arra kértük, hogy hozzon magával egy számára nagyon
fontos tárgyat. Mit választott?
Egy könyvjelzőt, a nagymamám készítette, keresztszemes
hímzéssel. A rajta lévő idézet a pályámon is útmutatóként szolgál. „A könyv rögzített lélek, amely csak akkor
kezd élni, ha élő lelkek vonzásával keveredni és vegyülni tud.” (Márai Sándor)
A másik tárgy egy kitűző. Büszke vagyok arra, hogy én is a
Weöres Sándor Színház alapítói között tudhatom magam. Amikor megnyílt a
színház, természetesen Madách Imre: Az ember tragédiája című darabot
játszották. Aki ott volt az előadáson,
kapott egy ilyen kitűzőt, emléklapot, plakettet. S mikor Jordán Tamásért
kiálltunk, a szívem fölött viseltem.
Zárásként azt szeretném kérdezni, mit tanácsolna a mai
diákoknak?
Azt tanácsolom, hogy Márai szavaival: „életre-halálra”
olvassatok, másképp mondva: kövessétek a belső hangotokat, s tegyetek meg
mindent az álmaitokért, ne adjatok fel semmit abból, amit a „hang” diktál. Erre
ösztökél másik kedves szerzőm, Kristóf Ágota sorspéldázata is, aki nemes
egyszerűséggel fogalmazta meg mindezt: „Ahhoz, hogy íróvá váljunk, írni kell.”
Valahogy így. Tanuljatok meg vágyakozni az után, akik vagytok, ami a Tiétek.
Sikeres, boldog életet kívánok Nektek. Legalább olyan örömöt adó pályát,
amilyet én is választottam magamnak.
Köszönjük a beszélgetést!
Ez a riport egyben búcsú is Czetter Ibolya tanárnőtől,
aki két évig tanított iskolánkban.
Nagyon köszönjük a munkáját, és azt a sok értéket, amit
kaptunk Tőle!
Jó egészséget, és további szép sikereket kívánunk
Tanárnőnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése